HTML

A tanácsadó kutya

Eredetileg a labrador és golden retriver keverék Pedro volt az írások középpontjában. Örökbefogadott kutya, aki véletlenül lett része az életünknek. Mivel családállítással foglalkozunk, próbaképpen bevittük a csoportjainkba, szerettük volna ezzel is segíteni a szocializációs folyamatát. A legnagyobb döbbenetünkre aztán ő legalább annyit tett hozzá az állításokhoz, olykor kulcspozícióba helyezkedve, a megoldást mutatva, mint amennyi szeretetet kapott a csoporttagoktól. A korábban folyton menekülő, elszökős kutya változása izgalmas, és persze folyamatos kihívás volt a számunkra. Aztán folyamatosan bővülni kezdett a falkánk...

Friss topikok

  • tippmix: nice, gratula a falkához! Remélem egyszer nálunk is több mint 1 kutya lesz :D (2015.02.12. 15:57) Miért? - NAPI ÖDÖN
  • Venlo: Felháborító, mélységesen etikátlan, alávaló, erkölcstelen (nem sorolnám tovább a negatív jelzőket)... (2014.09.19. 16:46) Az ismert molesztáló (2.)
  • családállító: @wape: Neked is köszönöm. (2014.08.30. 10:23) Az ismert molesztáló
  • pottyoslabda: Hajrá Gesztenye! Reméljük május 11-én láthatunk Téged/Titeket a Boxermajálison <3 (2014.04.06. 19:38) Gesztenye (2.)
  • kutya vacsorája: én pólót csináltattam. "dagadt a kutyám. tudok róla". de így sem hagyták abba a népek... (2013.03.25. 18:39) Light & fitt

PEDRO

2016.04.15. 11:17 családállító

Nehezemre esnek most a szavak.

De írom egymás mellé őket, muszáj, hogy legyen egy szusszanás a határvonalon, a valami új, és más kezdetekor. Vannak ugyanis olyan napok, amelyek letelte után már semmi nem ott folyatódik és nem ugyanúgy, ahogy megszoktuk azt. Az életünk visszavonhatatlanul átrendeződik.

Pedrot, a zsemleszínű labrador-retriever keverék kutyánkat tegnap elütötte egy vonat.

Életben van, ami kész csoda.

Úgy tűnik, nincsenek komoly vérzéses belső sérülései, ám a felső állkapcsa teljesen összetört, a hátsó lábai is komolyan sérültek, a csípője kificamodott. A szombathelyi állatkórházban könnyedén lemondtak róla, altatást javasoltak. Szerencsére létezik egy olyan, kutyákat (és más állatokat) hittel, szaktudással mentő orvos Budapesten, aki mégis bevállalta most a lehetetlen. (Trudy kutyánk lábát is ő műtötte másfél évvel ezelőtt.)

Így, van remény.

Kérdés, mit lehet kezdeni azokkal a balesethez vezető másodpercekkel, és képekkel, amelyek úgy szorítják most a mellkasomat, mintha szögesdrótba csavarodtam volna.

wp_20150930_002.jpg

Pedro nem szocializálódott az élete első évében, épp azért fogadtuk mi örökbe, hogy ez, ami most van, ne történjen meg. Két és fél évet szántam a tanítására, jó szakemberek tanácsát is kikérve. Tavaly ősszel végre ott tartottunk, hogy már el mertem engedni séta közben, sokat fejlődött az elmúlt hónapokban. Úgy hittem, a furcsa, szinte módosult tudatállapota is felülírható: meglát valamit, vagy megérez egy szagot, nekiindul, és közben elveszíti a kapcsolatot a külvilággal.

Most már tudom, eddig csak szerencsénk volt. Tegnap hajnalban azonban elpártolt mellőlünk. Egy róka futott át a sínen, messze tőlünk, a négy kutya kiszúrta, nekilódultak, közben a sorompó is jelzett, hogy jön a vonat. Én azonnal visszahívást parancsoltam, hárman közülük megálltak. Pedro átfutott a másik oldalra. Automatikusan mozdultam, még átértem volna én is hozzá, de a másodperc töredéke alatt leálltam, hiszen ezen az oldalon három kutya volt mellettem. Őket már nem tudtam volna magammal átvinni, ha pedig én megyek, valamelyik netán utánam jön. Döntöttem.

Nem kiabáltam Pedro után, abban reménykedtem, elő sem kerül, mire elhalad a vonat. Ő azonban épp most akarta bizonyítani nekem, hogy milyen jó tanuló, magától is visszajön…

… és hogy még fokozzam a helyzetet, miután lehúztam őt a sínekről, rájöttem, hogy csapdába kerültem. Sándor 150 kilométerre tőlem, apalátogatóban, nekem pedig esélyem sincs hazarohanni az autóért, hiszen Pedrot nem hagyhatom magára. (Hajnali hatkor egy totál elhagyatott úton ácsorogva csak anyámat tudtam távirányítással beültetni taxiba Keszthelyen, ő segített ki aztán…)

Elkezdtem persze marcangolni magam, mi lehetett volna másképp. Újra és újra lepergettem a borzalmas képeket. Aztán amíg a budapesti út előtti első éjszakán a csillapító injekciók ellenére is fájdalomtól nyüszítő Pedro mellett feküdtem a földön, hogy nyugtassam őt, hirtelen megértettem.

A mozizás annak az illúziója, hogy átírható a film. Mostantól azonban azzal kell együtt élnem, ami történt. Sajnos nem segít a tanulság, ezért nem érdemes fogadkozni, vezekelni, felmentés remélni, félelemből változtatni. Pedro él, küzd, és most már jó kezekben van Budapesten. A tegnapi múlt mostanra statikussá vált. Nekem pedig a jelen maximális megélése a feladatom. Ebből lehet egy kis szerencsével közös jövőnk Pedroval.


wp_20160414_001.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: pedro

A bejegyzés trackback címe:

https://pedromunkatars.blog.hu/api/trackback/id/tr838629982

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.