A tanácsadó kutya

Tudom én nagyon jól, hogy a fogyókúra minden női magazin sláger témája, mert szinte mindenki az előttéből az utánába tart. Nálunk ketten fogyóznak, egyikük a sokat vitatott, ám az én szememmel láthatóan igen hatékony, paleo diétával.

Na, ő nem Pedro, pedig Sándor étrendje – húst, hússal, és egy kis salátával – igen kedvére lenne. Sőt a salátáról még le is mondana.

(A magam részéről rég felhagytam a kalóriák számlálásával. Egyedi módszerem van: néhány 10 éves nadrág, amik vagy feljönnek rám, vagy nem. Utóbbi esetben kicsit többet nyüzsgök.)

Viszont Pedrot szinte mindenki lekövérezi manapság, ami lassan jobban bánt, mintha rám tennének megjegyzést. Mert Dexter és Moha remekül tartják a súlyukat, és soha annyi figyelmet nem fordítottam a saját táplálkozásunkra, mint a kutyáink étkezésére.

Amikor Dexter hozzánk került, heteken át olvastam ki minden magyar kutyás szájtot, aztán az európaiakat, aztán az összes amerikai boxeres fórumot – mindent jól akartam csinálni, hogy ha már ez a fajta ennyire túltenyész(t)ett, legalább ahogy tudom, kiküszöböljem a veszélyforrásokat. Így jutottam el egy bizonyos (a világ legelismertebb kutyatáp bírálói szerint 6 csillagos) tápig, amit nagy lelkesen etettem. Közben kapnak húst is, farhát, nyak, meg belsőséget: zúza, szív, máj, istenem, hol van már az ánti világ, amikor az előző boxer marha tüdőt is ehetett. Most hatóságilag tilos, csak néznek rám rémült boci szemekkel a hentesek ilyenkor.
Most light & fitt tápra álltunk át...

És közben sütöm Sándornak a sokféle húst, én, aki már gyerekkoromban is főzeléket kértem, amikor anyám megkérdezte, mit szeretnék enni. És mivel? – kérdezte ilyenkor még anyám a feltétre utalva, én meg csodálkozva válaszoltam: mivel szeretem.

Ekkora a hó a felső erkélyen: 2013. 03. 25. 18 óra

A kék valami a jobb szélen pedig a strandpapucsom Moha szájában:-)

Sándor helyreigazítása: Én nem fogyózom, így élek.

Az én megjegyzésem: 15-20 kilót fogyott az utóbbi egy (azaz 1) évben:-)

Szerdáig az egész hetem arra ment rá, hogy összeszervezzem a szombati oktatási napunkat.  Emiatt elmaradtam a hosszú hétvége egyéb teendőivel, úgymint például bevásárlás. Gondoltam, majd csütörtökön reggel… Igen, akkor már havazott, vízszintesen, meglehetősen erős széllel. Mondja a ZURAM, hogy várjak, hátha délre valamivel jobb idő lesz, illetve semmiképp ne akarjak kocsival Keszthelyre menni. Vártam. Ám akartam.

Aztán úgy döntöttem, csak egyre rosszabbodik a helyzet, nem várok. Reggel 9-kor a faluban még egészen tűrhető volt a helyzet, a behavazott új balatongyöröki körforgalmat pedig szintén jól vettem. Az első sokk akkor ért, amikor egy utasszállító buszt láttam becsúszva az árokba, de akkor már inkább előre, mint hátra.

Be kell, hogy valljam, nem vagyok nagyon rutinos vezető, bár a magam módján imádom:-), a kocsim is egy használt Seicento, noha téli gumikkal!

A lényeg, hogy rendben eljutottam a kiszemelt áruházi parkolóig. Olykor azonban csak sejtettem az irányt, viszont nem láttam. Amikor kiszálltam, a fél arcom szinte pillanatok alatt lefagyott, ahol a szélvihar érte. Bevásárlás, ügyek elintézése, aztán hosszas autótisztítás után – egy óra alatt jégkocka lett belőle – irány haza.

Meggyőződésem volt, hogy nem lehet semmi baj, szinte senki nem volt az úton, lassan mentem, lesz, ami lesz, zene felcsavar, hajrá…

Valahol a 71-esen egy rendőrautó állt aztán keresztben. Gondoltam, milyen vicces lenne balra indexelve kikerülni, még sosem voltam autós üldözés részese, pedig a Taxi és A szállító filmekből próbálok trükköket ellesni, minden esetre…

Jó, persze, inkább lassítottam, ők meg intettek, hogy menjek le jobbra. Nem is ez volt a gond, csak hogy akkorra már 3 másik autó jött libasorban mögöttem.

Vannak ilyen pillanatok az életben, amikor dönteni kell.

Leállok hisztizni, telefonos segítséget kérni, vagy megyek valahova, előre?

Nagy önuralommal az utóbbit választottam. Noha itt élünk 1,5 éve, erre még sosem jártam, viszont egyetlen lehetőségem maradt, a kertek alatti legegyszerűbb utat megtalálva eljutni Györökre.

Én, aki mindig fennhangon szidom a kerékpárútra nyáron autóval behajtókat, most szintén ezt tettem, ez tűnt ugyanis a legbiztosabb megoldásnak. A sűrű fasorral szegélyezett keskeny rész volt egyedül védett az akkor már mindent elnyelő hófúvástól.

Mögöttem kitartott a másik három autó, ha a vezetőik netán azt hitték, biztosan tudom, mit csinálok, most utólag is elnézést tőlük ezért. Csak vezettem, és közben azon imádkoztam, az ellenkező irányból ugyanitt, ugyanez, velünk egy időben, senkinek ne jusson eszébe. (Az egy autónyi széles aszfaltút két szélén árok van.)

Végül szerencsésen és meglepően gyorsan hazaértem, csupán a kertben csúsztam meg, illetve akadtam el a hóban a garázs felé. De ott már a házi katasztrófamentőm egy nagy lökéssel kisegített:-)

Tanulságok: nagyon könnyű abban hinni, hogy velünk biztosan nem történhet meg az, ami mindenki mást veszélyeztet.

Szinte határtalan az ember önbizalma ilyenkor, majd megoldom valahogy, ha mégis.

Pláne, ha valami, számunkra fontos(nak tűnő) cél elérése miatt kockáztatunk.

A péntekem aztán azzal telt, hogy a több napos munkámat negligálva csináltam vissza mindent. Hajnaltól estig üldözve a hallgatóinkat, lemondtam a szombati, vasárnapi programunkat.

Nehogy bárkit is az akarata, félelmei ellenére útra kényszerítsünk, és olyan helyzetnek tegyünk ki, amely számára túlzott kényelmetlenségekkel, illetve netán még veszéllyel is járna. És, ha akadt is néhány csalódott morgolódó, a többség bizony feloldozásnak élte meg a kényszerszünetet.

  Ez már a mai (tanítás helyetti) séta:

Fura dolog ez a behavazottság, nekem például tetszik. Talán eleve katasztrófaturistának születtem, már gyerekkoromban élveztem, ha nem volt áram, és gyertyafény mellett telt az este.

Életem egyik legjobb részének tartom azt a majdnem háromnegyed évet, amit nemrég egy olyan 20 fős olasz-szlovén határfaluban töltöttem el ahol nem volt mobilhálózat, internet, és a vezetékes telefon is csak az első gyenge szélig működött. 

A házban - végül nem vettünk meg :-) -, előbb a fűtés ment tönkre, amivel a meleg víz is eltűnt, aztán már a vécét sem lehetett lehúzni. Nagy esőben ellenben bokáig jártunk a folyosón a vízben - mindezzel együtt a helyzet maga volt a béke, végre jutott időm olvasni, gondolkodni, jókat főzni, és csak úgy bambulni a naplementét.

Félreértés ne essék, nem nélkülözésre, és szenvedésre vágyom. Viszont minden ilyen rendkívüli helyzet arra késztet, hogy rangsoroljak, és mérlegeljek.

Az a legjobb benne, hogy nem segít a rutin, mindent újra kell tervezni a pillanatnyi helyzethez szabva, és hirtelen annyi minden belefér egy napba. Kicsit olyan, mint amikor valakit néhány napra ágyban fekvő beteggé nyilvánít az orvos. Megjegyzem velem ilyen ritkán fordul elő, ha rajtam múlik, nincs olyan, hogy nem tüsténkedem.

Talán ez az igazi ok, azaz, hogy amikor épp nem rajtam múlik, amikor tényleg külső körülmények szorítanak megállásra, boldogan adom át magam a helyzetnek.   

Azt is nagyon szeretem, hogy az emberek sokkal közvetlenebbé, és elfogadóbbá válnak ilyenkor. Tegnap mindenkinek volt egy jó szava a betérő másikhoz a falusi boltunkban. Aggódva tárgyaltuk, ki mennyit lapátolt, az eladók pedig készségesen előhordták a teljes raktárkészletet.

Szóval behavazódva lenni jó, mert az esendőségünkkel szembesülünk.

És ma pörköltet főzök, biztos, ami...

Most, hogy hivatalosan is bőven vége a nyárnak, lassan visszatér minden a megszokott kerékvágásba Balatongyörökön. Csak az van itt, akinek itt kell lennie, azaz csend, béke, nyugalom…lenne…ha egy kutya nem sírna, üvöltene szívszaggatóan. Az első estén tűrtem. Megmagyaráztam magamnak, hogy majd elmúlik, az illető kutya gazdája intézkedik, és közben persze csitítottam a kutyáinkat, akik folyamatosan ugattak a fájdalmas panaszra.

(Többszöri házon belüli költözködéssel végül az a helyiség lett a hálószobánk, ami eredetileg a dolgozószobám volt – erről, és arról is, hogy a férjem hogyan tűri a rózsaszín falakat, valamint a diszkógömbömet, majd még mesélek, a mostani lényeg: a kutyák tőlünk egyből a felső erkélyre lépnek ki, jobbára ott is alszanak, így mindent hallanak, követnek, ami csak errefelé történik…)

Hajnali kettőig bírtam, akkortól a házunk hangforrástól legtávolabbi végében ütöttem tanyát a laptopommal, valamint 2 labrador kíséretében (így legalább nem ugattak), és még a fejhallgatómba is elbújva.
Napközben aztán időm sem volt a kétségbeesett kutyasírással foglalkozni, ám a következő estén, amikor minden elcsendesült, megint hallottam az üvöltést. Ez már bizonyára több mint véletlen, valami nem stimmel, valahol egy kutya bajban van, talán beszorult valamibe valamelyik immár elhagyatott nyaraló kertjében?

Esküszöm, nem hiszem azt, hogy én vagyok az állatok védőszentje, és több évtizeden át (amíg már és még nem voltak saját kutyáim) relatíve hidegen is hagytak a kóbor, valamint bajba került ebek, ám most ez van, „beélesedtem” ha egy kutya szenved, nem bírom elviselni, úgyhogy elindultam a hangforrás irányába. Úgy, ahogy kell, tévézésből, ágyból kikelve, kockás flanel pizsamanadrágban, pólóban, papucsban.
Nem sokat kóricáltam, mivel nagyjából tudom, hogy hol vannak kutyák, és kutyáknak megfelelő helyek a környékünkön, egy párhuzamos utcával lejjebb fel is fedeztem a hangforrást. Láncra vert, kis, öreg kutya, iszonyú fájdalmas sírással. A kerítés bőven engedte, hogy lássam őt – én, a zseblámpafüggő, persze épp most nem hoztam magammal egyet sem –, sőt reagált is arra, ha szóltam hozzá, ilyenkor csak hörgött az oldalán fekve, nem annyira sírt. Rendben, annyit mindenképpen tudtam a korábbi sétáinkon tapasztaltakból, hogy egy idősebb hölgy lakja ezt a házat, így becsengettem. Lássuk a gazdát is.

Csengettem. Csengettem. Csengettem… Legalább 40 percen át. Valaki volt otthon, hiszen a tévé üvöltött.
Na, most mi legyen? Sehol senki, minden környező ház sötét.
Felhívtam a falu megbecsült polgárőreit, hogy segítenének ki, jöjjenek ide, mert ha átlépünk a kerítésen, be tudunk zörgetni a bejárati ajtón, és nem mellesleg a kutyát is szemügyre vehetnénk. Fáj valamije, szomjas, éhes?
Válasz: azt nem lehet, nem jönnek, hívjam ki a rendőrséget. Köszi. Hívtam.

Addigra már este kilenc óra volt, a 107 kapcsol a keszthelyi kapitányságra, de most hogy magyarázzam el ezt a kutyát? Legnagyobb meglepetésemre vették, amit mondtam, sötét ház, üvöltő tévé, hiába csengetek, szenvedő kutya, tessék mondani, átmászhatok a kerítésen?
Várjak a magam érdekében, nem azért, csak nehogy bajom essen, hangzott aztán a tanács, inkább kijön nekem segíteni az ügyeletes járőr. Mint Csodaországban, a megígért percre pontosan (közben hazamentem, átöltöztem, és zseblámpát is magamhoz vettem) érkezett egy kedves, ügyeletes járőr. Azután ő is hiába csengetett. Viszont együtt felfedeztük, hogy az egyik szomszéd időközben hazaért.
(Ezt az utcát télvíz idején jó, ha 3-an lakják…)

A szomszéd kerítésén persze nem volt csengő, így a járőr az elemlámpájával próbált bevilágítani ablakról ablakra, hátha észrevesz minket valaki. Egy függöny mozdult, ablak végül kinyílt, egy hölgy nézett ki rajta, rendőrség, szólalt meg a járőr, aki azt tudakolta aztán a magához tért nőtől, vajon ismeri-e a szomszédját, és van-e hozzá telefonszáma. Ismerte, volt. Felhívná nekünk, kérdezte ekkor a járőr, nincs telefonom, hangzott a válasz. Hm. Nekem van, vetettem közbe, és már tárcsáztuk, járőr beszélt, kutyagazda idős hölgy előkerült. Végre, bejutottunk.
A következő részt csakis erős idegzetű, képzelőerővel nem bíró, cseppet sem vizuális érdeklődőknek ajánlom. Mehet? A kutyáról kiderült (a neve Rex = husky és tacskó! keverék), hogy 15 éves, és félig elevenen megették a köpőlegyek lárvái, azaz a hátsó felét kukacok borították be. (Egész nyáron eszement küzdelmet folytattam a konyhánkban a zöld legyekkel, most már legalább tudom, honnan jöttek:-(
Rex közben sírt, csak sír, a járőröm meg csak nézte elképedve őt. Közben az utca is benépesült néhány épp még itt lakóval, akik megerősítették, ők sem alszanak immár második este…
A kutya gazdája elmesélte, hogy néhány nappal korábban oltotta be Rexet veszettség ellen egy állatorvos, aki mást nem mondott (??? nagy önuralommal ma sem tudom a nevét), ő meg magától kezelgeti a kutya sebeit, de hát…

Na, mi legyen? Vannak pillanatok, amikor nem mérlegel az ember, csak dönt.
Holnap hozom az állatorvosunkat, aztán majd meglátjuk, ezt tudtam ígérni, ebben maradtunk. A járőr még hazafuvarozott, köszönet még egyszer neki, és a keszthelyi kapitányságnak is a megértő hozzáállásért, majd jól nem aludtam Rex sírása miatt a következő órákban sem.
Kora reggel hívtam a tapolcai állatorvosunkat, elmondtam neki mindent, meg, hogy, jobb híján, én fogok mindent kifizetni, amit kell. Ígérte, jön. Rex gazdájával egyeztettem az időpontot, nagy szerencsémre, no persze elsősorban Rexére, elfogadó, együttműködő, belátó volt, és köszönte a segítséget.
Nehéz órák jöttek, megviselt, hogy tudtam: egy számomra ismeretlen, és haldokló kutya szenvedéseivel futunk versenyt.

Az állatorvosunk tényleg jött, nézett, majd a fejét csóválta. Mielőtt azonban bármit elmagyarázhatott volna, Rex gazdája határozottan kijelentette, elfogadja, ha el kell altatni a kutyát.
Az állatorvos azért fokozatosságra intett, elmondta mi miért, és miért nem. Ha Rex fiatalabb volna, ha a köpőlegyes rész alatt nem lennének olyan váladékos daganatok, amik mindent újra termelnek, és a lárvák kiirtását szinte lehetetlenné teszik, ha, ha,… Rexnek sajnos tehát egyetlen egy esélye van a megkönnyebbülésre.
Az első injekciótól szépen elaludt a kutya – előtte összenéztünk az állatorvossal, és ő lekapcsolta a rövid, ám meglehetősen vastag láncáról a tacskónyi Rexet –, a másodiktól néhány másodperc alatt elment. Még beleraktuk egy szemeteszsákba… A gazdája azt mondta, megbeszélte valakivel, hogy segít elásni a kertben.
Az állatorvos kocsijában kifizettem az eutanáziát.
Otthon pedig gyújtottam egy gyertyát. Nyugodj békében Rex!

Kérdéseim, persze, nekem is vannak, több is lenne, ám nyugi, én is hagyom.
Csak úgy elmeséltem. És mostantól csend van.

Hónapok óta hallgatok, ami nem jelenti azt, hogy nem volt mozgalmas nyarunk. Az első, és a blog szempontjából is fontos változás, hogy teljesen átrendeztük a falkánkat. Dexter lett Sándor kutyája, én pedig átvettem Pedrot. Így immár valóban első kézből számolhatok majd be a további kalandjairól.

A változtatás indokai között elsősorban a kutyák igénye, habitusa szerepelt. A lassan 2,5 éves boxer (Dexter) tempója - különösen, hogy gyerekkorában volt egy akkor aprónak tűnő, mostanra sajnos már komolyabb problémává vált térdsérülése a bal hátsó lábán - sokkal inkább hasonlít a Sándoréra. Ők ketten nyáron (hajnalban, amikor még mindenki alszik) végigballagnak a Balaton partján, leülnek egy kicsit a mólónál, aztán komótosan hazasétálnak.

Mi (a labrador brigád: Moha és Pedro) eközben bejárjuk a mögöttünk lévő dombokat, felmászunk a 448 méter magasan fekvő Batsányi kilátóhoz, lefutunk a nemzeti park bejáratához, és így tovább, vagyis sokkal intenzívebb sétálós életet élünk. Aztán vannak olyan reggelek is, amikor Sándorék bevállalnak egy nagyobb túrát, mi meg visszaveszünk egy kicsit a lendületünkből, és körbejárjuk együtt a közeli golfpályát, ez majdnem 4 kilométeres séta.

Pedro sajnos továbbra is csak pórázon jön velünk. Egyszer nagy bátran elengedtem az erdőben. Nekiiramodott, mint a szél. Kétségbeesetten próbáltuk követni Mohával, aztán amikor végképp eltűnt a sűrűben, kiabáltam, hívtam, de semmi. Negyedórát adtam neki, gondoltam vagy visszatalál magától, vagy.... Persze kis híján kiugrott a helyéről a szívem, úgy izgultam. Szerencsére jött, halálra váltan, egész testében remegett.

Az orra elvitte, majd nagyon megijedhetett, amikor hirtelen nem tudta hol van.

Nos, bár sokat változott, nem tartunk még ott, hogy az ilyen eliramodásait megkockáztassuk.

A kutyák az elmúlt nyáron nem mozdultak ki Balatongyörökről, nélkülük ingáztunk (felváltva) Budapestre. Ám a családállítás helybe jött nekik, itt tartottuk ugyanis a nyári táborunkat.

Kis emlékeztető:

Halk csörömpölésre lettem figyelmes, apró motozásra. Azonnal felpattantam, és kinéztem. Sötétség, csönd. Aztán Pedro oldalgott ki a jellegzetes labradoros wasn't me arckifejezéssel a konyhából. Mondanom sem kell, a konyhapulton hűlő húsvéti sonkára a földön találtam rá. Ám decensen tányéron, úgy, ahogy hagytam. Pedro nem nyúlt hozzá, csupán egy szinttel lejjebb helyezte.

Ez a tavasz:-)

A labradorok falánksága egyébként köztudott. Moha is bármit megtenne egy-egy plusz falatért, sajna én nagyon szigorú vagyok:-)

Egyetlen egyszer próbált ételt lopni, azt is mesterien. A fiamnak kikészített tojásos nokedli landolt a konyha kövén, én már arra érkeztem, hogy Dexterrel nagy egyetértésben falatozták. Máig rejtély, hogyan csinálta. A tányér, amire kiszedtem a nokedlit, ugyanis érintetlenül hevert az evőeszközök, pohár, és a szalvéta között.

Megjegyzem, Mohából zseniális piaci tolvajt lehetne nevelni. Úgy tud bármit elrejteni a szájában, például a budapesti kutyafuttató közösen használt labdáit, hogy csak később, azaz otthon derül ki, magával hozta. Finoman, és észrevétlenül emel el bármit (labda, radír, zokni, stb.), amit a maga számára fontosnak ítél.

Pedro eddig nem tett hasonlót. (Pardon, egy alkalommal a saját tányérjából vett ki az etetés hivatalos kezdete előtt egy farhát darabot. Mivel épp rajtakaptam, az orrára koppintottam.) A húsvéti sonka azonban komolyan lázba hozta. Még ma is, amikor hivatalosan szétosztottam reggelire - nem a kutyáknak:-), átszellemülten szimatolt utána.

Na, jó, kapott aztán belőle ő is egy kis kóstolót.

Dexter hét hónapos múlt, amikor Moha 5 hónaposan hozzánk került. Az első féltékenykedések, és acsarkodások után viszonylag gyorsan összebarátkoztak. Nem volt kérdés egyetlen egy másodpercig sem, hogy Dexter a főnök, ám ő meglehetősen korrekt módon érvényesíti a hatalmát.

(Sok évtizeden át nem volt kutyám, de gyerekkori nosztalgiával mindig is vágytam egy boxerra. Mostanra az időbeosztásunk megengedi, hogy ne kelljen bezárni az ebeket napközben, azaz mindig lehet velük valaki. Két évvel ezelőtt ezért egy virtuális boxert kaptam születésnapomra, pontosabban egy tetszés szerint beváltható boxer utalványt. 

Hetekig keresgéltem eladó boxer kölyköket a neten, míg egy napon ezt találtam:

Csupán egy dologban voltam biztos, ez a kutya nem lehet másé, csak az enyém. 

Hát, így is lett.

Mohát azért választottuk mellé, mert egy labrador nagyon nyugodt, szófogadó, játékos, utóbbi miatt remek játszótársa a boxernak, előbbi pedig csillapítja kicsit a boxer lendületét...Nos, legyen annyi elég, hogy Moha valóban tündéri, ám égetnivaló :-) 

Ők ketten nagyon sok mindent csináltak együtt végig, hiszen mint említettem már, laktak az Adria partján, és egy kis faluban a szlovén-olasz határon, tehát utaztak és költözködtek jó párszor, ez is összekovácsolta a barátságukat, összetartásukat.) 

Elsőre szerencsénk volt, a két kutya jól kijött egymással. Igen ám, de hogyan illeszthető be hozzájuk, közéjük még egy, (ivartalanítás ide vagy oda) ráadásul kan kutya?

Ez is nagy kérdés volt, amikor Pedrot elvállaltuk. Azt láttuk a korábbi szomszédolásai alkalmával, hogy Dextert elfogadja falkavezérnek, és Mohával szemben is behódoló. Dexter eltűrte, szívesen játszott vele, de nem kereste Pedrot, amikor hazament, illetve valaki hazavitte őt tőlünk. Moha inkább hiányolta. 

Az első együtt töltött napok után, amikor mindhárman észlelték, hogy ez most már komoly, és így marad, Dexter elkezdte érvényesíteni a jogait, meg az akaratát is. Ha meglátta a saját kis territóriumán belül Pedrot, ha az új fiú netán megpróbált a közelében lefeküdni, kíméletlenül kiosztotta. 

Moha sokkal elfogadóbb volt, ő csak azt nézte, nehogy kiessen a szeretetemből, és mivel ezt semmi nem fenyegeti, inkább megpróbál profitálni Pedro jelenlétéből, hiszen ők ketten nagyon egy hullámhosszon vannak. Reggel például szép csendben eljátszanak, amíg Dexter mélyen alszik tovább.

Mi van a zsebedben?

Mostanra (3 hónap elteltével) már odáig jutottunk, hogy Dexter nem mindig bánja, ha Pedro befúrja magát mellé az ágyban. Játékosan még mindig sokat harcolnak egymással, Pedro vissza is szól már neki néha, ám komolyabban nem fenyegeti Dexter pozícióját. Sándor kegyeiért van még némi tülekedés közöttük, Dexter nehezen viseli ugyanis, hogy most már nem ő az első számú kedvence...

A lassanként újraszerveződő falkánk minden vészhelyzetben összezár, legyen szó például verekedésről. A csapatmunka példás, Moha magára vonja a figyelmet, Pedro lerántja a földre a kötekedő idegen kutyát, Dexter pedig fenyegetően felé áll.

Nem mondom, hogy mindig népszerűek vagyunk ezzel, ám azt szeretném leszögezni, hogy a kutyáink még egyetlen egyszer nem kezdeményeztek verekedést, igaz néha nem tűrik szó nélkül a provokációt. Erről még később bővebben is szeretnék majd írni.

Magyarországon meglehetősen megoszlanak a vélemények arról, vajon szabad-e megfosztani egy kutyát a nemiségétől. Amerikában például mindez régóta nem kérdés, ott teljesen  természetes, o.k. mondjuk ki, divat, és elvárás, hogy azokat, a kedvtelésből tartott ebeket, akiket/amelyeket a gazdáik nem szeretnének tenyészteni, mielőbb kasztrálják.

Desmond Morris brit zoológus, antropológus, etológus fogalmazta meg talán a legérthetőbben: ha egy fiú kutya nem tud dugni, egy évből 365 napot szenved, mert a közelében szinte mindig tüzel egy szuka. A lány kutyáknál ez az arány kicsit jobb, de csak kicsit:-)

Az előző boxerünk alig volt 9 hónapos, amikor befedezett egy szukát, aztán még többször is lettek kölykei. Dexternél, kis híján 4 évtizeddel később, azonban nem volt kérdés az ivartalanítás. A boxer mostanra túltenyészett fajta lett, amelyik nem pusztul el közülük 2 évesen szívinfarktusban, az az ötödik életévében bélcsavarodás vagy kicsivel később valamilyen rákos daganat áldozata lesz.

Amikor először láttam túlpörögni Dextert, magam is nagyon megijedtem. Kifeküdt az oldalára, pihegett, szinte önkívületi állapotba került. Ott álltunk felette kétségbeesve, és tehetetlenül Mohával. Másnap bejelentkeztünk az állatorvosunkhoz...

Off: Balatongyörökön Dexteren kívül - nem a rajzfilmhős, a szelíd sorozatgyilkos a névadó:-) -, még 3 boxer van, közülük az egyik (fehér) lány 11 éves múlt, hihhhhhetetlen, úgyhogy van azért remény...

Vissza: Iszonyúan izgultam, amikor Dextert megműtötték. Sándor és a lassan 20 éves fiam, Bence cipelték fel aztán a még eszméletlen kutyát Budapesten a második emeletre az autóból egy pokrócban, én meg ott sertepertéltem körülöttük. Ahogy kell, valakihez épp akkor érkezett a házunkban a pizzafutár, aki megpróbált kikerülni minket a lépcsőfordulóban, miközben belenézett a takaróba, és persze kerek szemekkel nagy levegőt vett. Él, nyugi, mondtam neki. Soha nem fog kiderülni, pontosan mire is gondolt.

Egy biztos, Pedro esetében - a szökési késztetését próbáltuk az ivartalanítással csökkenteni -, már rutinosnak hittem magunkat.

Mekkorát tévedtem:-)

Pedroért persze Sándor izgult jobban. (Ez ugyan csak a hivatalos verzió:-) Mivel este volt a műtét, előbb megsétáltattam Dextert és Mohát, és épp indultam volna, hogy segítsek hazajönni nekik, de már itthon is voltak. (Közben kiderült, hogy az állatorvosunk és Sándor korábbról - fiatalabb kori társaságból, bulikból - is ismerik egymást, és ez volt az az este, amikor ezt jól megbeszélték, így Sándor végig asszisztálta a műtétet.)

Míg Dexter lakonikusan beletörődött abba, hogy "napraforgóként" - ilyenkor a kutyák kapnak egy műanyag gallért, hogy ne piszkálják a sebüket - kellett élnie egy hétig, Pedro az első negyedórában pánikrohamot kapott. Kétségbeesetten forgott körbe és körbe, mindeközben még hangosan sírt is. Az a kutya, akit korábban tényleg bezártak egy szűk helyre, nem bírta elviselni, hogy nem lát ki a tölcsérből. 

Vetkőzz, rivalltam rá ekkor Sándorra. Meglepődve, de szó nélkül vette le a pólóját, amit  védőeszközként adtam rá a tölcsér helyett a kutyára - tök jó gazda szaga volt. Pedro kisvártatva tényleg megnyugodott. Ezzel együtt 2 napig csak felváltva aludtunk Sándorral, néhány órát - nehogy Pedro feltépje a sebét -, de végül is, túlestünk a nehezén.

Azt azért még el kell mesélnem, hogy Pedro a műtét után néhány órával már a saját lábán ment le a dolgát végezni az udvarra. A sebe pedig szinte pillanatok alatt gyógyult be.

Az elmúlt pénteken Sándor egyéni üléses családállítást tartott, és persze vitte magával Pedrot is. Az első kliens félt tőle, na jó, nem konkrétan, de úgy általában a kutyáktól. Pedro decensen kerülte őt, ha nem aludt, akkor kellő távolságból szemlélte az eseményeket.

Másodszor fordult elő azonban, hogy az ideges, bizonytalan kliens jelenlétében többször is felugrott Sándorra, megfogta finoman a kezét, mintha megpróbálta volna elhúzni, kihúzni a körből.

Pedro jelezni szeretne valamit

A következő kliensnél pedig nagyon furcsa dolgot művelt a kutya. Egy régi családi történet került elő, az egyik nagyszülő volt benne a főszereplő, akinek a tettei, úgy tűnik, nagyon is hatással vannak a segítségünket kérő hölgyre. Egyéni ülésben papírlapok helyettesítik a szereplőket, rendszerelemeket. Sándor betett egyet a kliens működési módjának = azokat tetteit szimbolizálta ez a papírlap, amelyektől szabadulni szeretne.

Pedro egyszer csak felpattant és nekiesett ennek a papírnak, ízekre szedte, széttépte. (Az egyszercsaknak volt azonban előzménye is: Sándor elmesélése alapján épp akkor történt mindez, amikor elhangzott az a tanács, hogy a kliensnek el kell engednie bizonyos dolgokat, érzéseket az életéből.)     

Aztán akcióba lép

Sándor és a kliens csak néztek, a kutya soha korábban nem csinált még ilyesmit.

És, íme...

Off: Ma benézett hozzánk P. - szerelmi szálon :-) kötődik a Pedrot korábban tartó családhoz, és maga is (vadász) kutyás -, aki előttünk leginkább gondját viselte Pedronak. Vele tudtam mindig a legőszintébben beszélgetni. Talán azért is, mert őt fűzték legkevésbé érzelmek a kutyához, viszont pontosan látta, mi történik, és mi nem. Nagyon sokszor ő etette, és ő szaladt utána, amikor nekilódult Györöknek. 

Amikor P. megállt ma a kerítésünknél, Pedro először odaszaladt kíváncsiskodni, örülni, majd gyorsan visszavonulót fújt, és a kerti lépcső takarásában húzódott meg. (Sándor persze utána ment, megnyugtatta.) Furcsa, és szívszorító volt látni azt, amivel valójában nap, mint nap szembesülünk. Pedro számtalan jelét adja annak, hogy szeret minket, jól érzi magát nálunk, ám teljesen felengedni, és 100 százalékosan megbízni bennünk, hogy maradhat, és tényleg idetartozik, még mindig nem tud. Például, minden este, amikor sétálni indulunk, hihetetlen stresszt él meg, amíg nem kerül rá is nyakörv, és nem válik egyértelművé számára, hogy ő is velünk jöhet. Rendben, még nincs 3 hónapja, hogy nálunk van - ezzel vigasztaljuk magunkat :)

Vissza a témához: Valójában nagyon nehéz mesélnem arról, Pedro mit csinál a családállítási csoportokban. Ott van, és azt teheti, amit csak szeretne. Sokat alszik, aztán a legváratlanabb pillanatokban felpattan, és besétál az állításban szereplők közé.

Néha csak biztatóan odaül valaki mellé, máskor elfoglal egy olyan helyet, vagy pozíciót, amelynek valóban van jelentősége, sőt értelme is. Előfordult már az is, hogy fontos, esetleg épp kulcsszereplőjévé vált az állításnak, a megoldást mutatva.

A múltkor például külön dolgoztam az egyik hallgatónkkal. Míg a többiek a nagy teremben voltak, mi visszavonultunk a kisebbik szobába. Pedro kisvártatva "bekopogott" hozzánk, és letelepedett a szőnyeg szélére. Az állítás egyik képénél, ahonnan hiányzott valaki, magától beült a megfelelő helyre. Amikor a klienssel a történet nehéz, intim részleteiről kezdtünk el beszélgetni, Pedro kinyitotta az ajtót, és diszkréten kiment az előtérbe, ám nem mozdult el az ajtónk elől, ott szuszogott. Akkor jött vissza, ismét csak magától, amikor szükségünk lett volna egy fontos szereplőre... 

A klienseink többsége azt mondja, sok pluszt ad, hogy a kutya jelen van a csoportban. Néha az ad erőt nekik, hogy megsimogathatják őt, vannak, akik sokkal intenzívebben képesek átélni a látottakat, és elevenebb emlékeket raktároznak el, ha Pedro is szerepelt az állításban.

Akadt olyan témahozó is, aki nagyon félt eddig a kutyáktól, Pedroval azonban sikerült összebarátkoznia...

Gond nélkül jutottunk el Budapestre. A logisztika nem egyszerű, az évtizednél is idősebb 7-es béemwénk hátsó ülésén szoktak ülni a kutyák, Dexteré a vezető mögötti hely, Moha pedig a másik oldalra fészkeli be magát. (Ha velünk tart még valaki, akkor én kettőjük közé ülök be.) Mivel sokáig hatszáz kilométereket mentünk, általában két megállóval, most akkor néznek fel először a kutyák, amikor háztól házig már meg is érkeztünk.

No igen,de hogy fér el hátulra még egy eb? 

Valójában ők oldották meg. Dexter lőtte a maga helyét, Moha viszont leköltözött a jobb első ülés és a hátsó közé, így Pedro átvehette az ő helyét.

Budapesten a XI. kerületben kutyázunk, nagyon remek társasággal egy lakótelepekkel határolt kutyafuttatóban - Pedro az első estén gond nélkül beilleszkedett, a bonyodalmak később jöttek...

Másnap pedig dolgozni indultunk, arról, hogy mit is csinálunk, itt olvashattok. Én vetettem fel, mi lenne, ha bevinnénk őt is a csoportba?

 A 139-es buszra várva...

Fogalmunk sem volt róla, mi történik majd, Pedro hogyan reagál a helyzetekre, mennyire türelmes, egyszóval eléggé sokat kockáztattunk, mind a csoporttagok részéről, mind pedig a kutya oldalán.

Mi történt aztán? Inkább mutatom:-)

...amikor kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy Pedro az udvarunkon szaladgál, és valakit nagyon ugat kifelé, azaz védi a házat egy épp (hajnali) arra járótól. Mire leértem a földszintre, már ott ült a bejárati ajtó előtt, és úgy jött befelé, mintha mindig itt lakott volna.

Mintha érezte volna, hogy milyen fontos fordulatok előtt állunk. Mintha választott volna.

(Megjegyzés: a kerítésünk mindkét oldala látványosan viseli Pedro korábbi ki-, és bejárkálásának nyomait. Hihetetlen ügyességgel kúszott át, ha érkezni akart, illetve, mikor távozni szeretett volna - erről később még bővebben írok majd, mert főleg Pedro miatt, most teljes, és meglehetősen költséges átalakításra kényszerülünk...)   

Aznap éjjel, már ami még maradt belőle, velünk aludt, fent az emeleten, az én dolgozó szobámban, ahol most is írok. Mert persze, én már nem tudtam lehunyni többet a szememet:-)

Másnap reggel a megbeszélt időben megszólalt a telefonom, és megkaptuk az engedélyt arra, hogy magunkkal vigyük Budapestre Pedrot.

Két jelképes dolog következett: azonnal betuszkoltam Pedrot a zuhany alá, és lemostam róla egy év minden koszát - volt mit :))))

Illetve levágtam róla a nyakörvét, ami annyira belenőtt már a szőrébe, hogy még most, két hónap elteltével is látszik a helye. Nagy kaland kezdődött ezzel, magunk sem gondoltuk volna, hogy milyen nagy:-)

Az kellett mérlegelnem Pedroval kapcsolatban, vajon belefér-e az időmbe, hogy vele külön is foglalkozzam. Lesz-e elég energiám rá, hogy megfelelően szocializáljam őt, és megtanítsam lépésről lépésre mindenre, amire szüksége van. Még ha lelkesedésből rávágtam volna is igeneket ezekre a kérdésekre, a kivitelezéssel bajban voltam.

A feladat nem egyszerű ugyanis: adott egy fiatal kutya, aki nem tud kötődni, egyetlen megoldást ismer a helyzetek többségére, az elfutást, azaz a szökést. 

Hogyan fogok 3 kutyát sétáltatni, akik közül az egyik folyamatos kontrollt igényel? Mi lesz Mohával, a saját labradorommal, aki szinte el sem mozdul el mellőlem? 

Sorakoztak a kérdések... Végül, nehéz szívvel ugyan, de nemet mondtam Pedrora. Nincs más megoldás, el kell őt ajándékoznunk. Épp itt tartottam a töprengésemben, amikor a férjem megjelent a szobaajtóban, és a következőt mondta: - Eldöntöttem, én bevállalom ezt a kutyát.

Csak néztem rá elképedve. Hónapokig kézből kell etetned, minden lépését figyelemmel kell kísérned, neked kell sétáltatnod, soroltam kapásból a következményeket. Utóbbi tűnt egyébként a legnagyobb kihívásnak, Sándor ugyanis nem szívesen mozdul ki, ha nem muszáj, különösen akkor, ha a hőmérő higanyszála 10 fok alá süllyed. Nem elsősorban kényelmi szempontok miatt, ám pillanatok alatt megfázik, és akkor lázas lesz, meg köhögni fog - voltak olyan évek, amikor októbertől márciusig tartott egyfolytában ez az állapot. Ezért is költöztünk a közeli tengerpartra, és emiatt döntöttünk a Balaton mellett, amikor hazajöttünk. Az itteni mikroklíma talán megmenti őt a folyamatos betegeskedéstől.

Ha bevállalod, végig kell csinálnod, próbálkoztam, ez a kutya nem bír ki még egy csalódást, váltást. Sándor csak mosolygott, és bólintott. Minden további kételyemet is azzal söpörte le, hogy majd megoldjuk valahogy.

Felhívtam este Pedro tulajdonosait, és arra kértem őket, engedjék el velünk a kutyát másnap Budapestre. Pénteken megyünk, kedden jövünk, szeretnénk megnézni hogyan viselkedik egy idegen környezetben, mit szólnak hozzá a saját kutyáink, stb. Abban maradtunk, hogy reggelre választ adnak.

Ezek voltak talán a legnehezebb órák, lélekben mi már döntést hoztunk, mi lesz ha ők mégis meggondolják magukat. Sokáig forgolódtam álmatlanul azon az éjszakán. Hajnali három körül aztán egy éles ugatásra riadtam fel. Gyorsan körbenéztem, Dexter és Moha békésen szuszogott a szobában. Ekkor újabb ugatás hangzott fel, tehát nem álmodom... 

Miután minden olyan felvetésemre, nem gondolkodnak-e a kutya elajándékozásán, határozott elutasítást kaptam a tulajdonosoktól, az első, spontán ötletem az volt, hogy ellopom Pedrot. Mivel főleg Budapesten dolgozunk, így kétlakiak vagyunk, semeddig sem tartott volna berakni őt az autóba.

Aztán aludtam rá egyet, és beláttam, hogy az ötlet nem igazán jó, noha viszonylag egyszerű lenne kivitelezni. Ám ez mégsem a megfelelő megoldás. Így inkább újabb tárgyalásokba bocsátkoztam.

Az volt a szerencsém, hogy az év végén történtek - bezárás, sírás - több szomszédot is felpiszkáltak, végre nyitott kapukat döngettem. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb emberi tett, beismerni azt, hogy a legjobb szándékunk ellenére sem csinálunk valamit megfelelően. A család, ahova Pedro eredetileg tartozott, ugyanis elkezdte azt mérlegelni, mi lenne jó a kutyának. Ezzel azonban még nem oldódott meg Pedro további sorsa. 

Rendben, ők esetleg adják, én meg viszem, de hogyan tudom garantálni, hogy a majd megfelelő lesz neki, legalább is, értelmezhetőbb a múltnál? 

Tavaly szeptemberben költöztünk Balatongyörökre, két kutyával, a 2010. május 3-án született, Dexter névre hallgató német boxerral, valamint Mohával, aki fekete labrador és 2010. július 11-én látta meg a napvilágot.

A kutyáink edzett utazók, nyitottak minden újdonságra, megszokták a változásokat is, egy ideig a szlovén tenger partján, majd egy kis faluban az olasz határ mentén laktak.

Pedro nagyon örült nekünk, amikor megjelentünk a felségterületén, hiszen ideje javát addig főként céltalan csavargással töltötte, mondhatni otthon volt a faluban mindenütt, ahol csak egy kedves szót szóltak hozzá. Korábbi gazdái a maguk módján nagyon szerették, ám nem volt idejük különösebben foglalkozni vele, holott egy labrador mindennél jobban igényli, hogy kötődhessen valakihez. Pedronak azonban valójában nem volt gazdája...

Sokat szomszédolt nálunk, együtt játszott a kutyáinkkal, aztán mindig hazavittem, így telt el közel 3 hónap. Bevallom, nagyon sajnáltam őt, hiszen láttam a különbséget Moha és Pedro helyzete között, az én labradoromnak fantasztikus biztonságérzetet adott a törődésem, a jelenlétem, a sétáink, a közös játékok, a tanulás..., stb.

Többször megpróbáltam beszélni Pedroról a tulajdonosaival, ám nem sokra jutottam. Sokszor hallgattam elszorult szívvel a nyüszítését, amikor más eszköz híján bezárták őt egy udvari ketrecbe. Szilveszterkor másfél napig üvöltött, vonított egyfolytában, amikor teljesen magára marad a háznál, ekkor döntöttem el, hogy ez így nem mehet tovább...