Most, hogy hivatalosan is bőven vége a nyárnak, lassan visszatér minden a megszokott kerékvágásba Balatongyörökön. Csak az van itt, akinek itt kell lennie, azaz csend, béke, nyugalom…lenne…ha egy kutya nem sírna, üvöltene szívszaggatóan. Az első estén tűrtem. Megmagyaráztam magamnak, hogy majd elmúlik, az illető kutya gazdája intézkedik, és közben persze csitítottam a kutyáinkat, akik folyamatosan ugattak a fájdalmas panaszra.

(Többszöri házon belüli költözködéssel végül az a helyiség lett a hálószobánk, ami eredetileg a dolgozószobám volt – erről, és arról is, hogy a férjem hogyan tűri a rózsaszín falakat, valamint a diszkógömbömet, majd még mesélek, a mostani lényeg: a kutyák tőlünk egyből a felső erkélyre lépnek ki, jobbára ott is alszanak, így mindent hallanak, követnek, ami csak errefelé történik…)

Hajnali kettőig bírtam, akkortól a házunk hangforrástól legtávolabbi végében ütöttem tanyát a laptopommal, valamint 2 labrador kíséretében (így legalább nem ugattak), és még a fejhallgatómba is elbújva.
Napközben aztán időm sem volt a kétségbeesett kutyasírással foglalkozni, ám a következő estén, amikor minden elcsendesült, megint hallottam az üvöltést. Ez már bizonyára több mint véletlen, valami nem stimmel, valahol egy kutya bajban van, talán beszorult valamibe valamelyik immár elhagyatott nyaraló kertjében?

Esküszöm, nem hiszem azt, hogy én vagyok az állatok védőszentje, és több évtizeden át (amíg már és még nem voltak saját kutyáim) relatíve hidegen is hagytak a kóbor, valamint bajba került ebek, ám most ez van, „beélesedtem” ha egy kutya szenved, nem bírom elviselni, úgyhogy elindultam a hangforrás irányába. Úgy, ahogy kell, tévézésből, ágyból kikelve, kockás flanel pizsamanadrágban, pólóban, papucsban.
Nem sokat kóricáltam, mivel nagyjából tudom, hogy hol vannak kutyák, és kutyáknak megfelelő helyek a környékünkön, egy párhuzamos utcával lejjebb fel is fedeztem a hangforrást. Láncra vert, kis, öreg kutya, iszonyú fájdalmas sírással. A kerítés bőven engedte, hogy lássam őt – én, a zseblámpafüggő, persze épp most nem hoztam magammal egyet sem –, sőt reagált is arra, ha szóltam hozzá, ilyenkor csak hörgött az oldalán fekve, nem annyira sírt. Rendben, annyit mindenképpen tudtam a korábbi sétáinkon tapasztaltakból, hogy egy idősebb hölgy lakja ezt a házat, így becsengettem. Lássuk a gazdát is.

Csengettem. Csengettem. Csengettem… Legalább 40 percen át. Valaki volt otthon, hiszen a tévé üvöltött.
Na, most mi legyen? Sehol senki, minden környező ház sötét.
Felhívtam a falu megbecsült polgárőreit, hogy segítenének ki, jöjjenek ide, mert ha átlépünk a kerítésen, be tudunk zörgetni a bejárati ajtón, és nem mellesleg a kutyát is szemügyre vehetnénk. Fáj valamije, szomjas, éhes?
Válasz: azt nem lehet, nem jönnek, hívjam ki a rendőrséget. Köszi. Hívtam.

Addigra már este kilenc óra volt, a 107 kapcsol a keszthelyi kapitányságra, de most hogy magyarázzam el ezt a kutyát? Legnagyobb meglepetésemre vették, amit mondtam, sötét ház, üvöltő tévé, hiába csengetek, szenvedő kutya, tessék mondani, átmászhatok a kerítésen?
Várjak a magam érdekében, nem azért, csak nehogy bajom essen, hangzott aztán a tanács, inkább kijön nekem segíteni az ügyeletes járőr. Mint Csodaországban, a megígért percre pontosan (közben hazamentem, átöltöztem, és zseblámpát is magamhoz vettem) érkezett egy kedves, ügyeletes járőr. Azután ő is hiába csengetett. Viszont együtt felfedeztük, hogy az egyik szomszéd időközben hazaért.
(Ezt az utcát télvíz idején jó, ha 3-an lakják…)

A szomszéd kerítésén persze nem volt csengő, így a járőr az elemlámpájával próbált bevilágítani ablakról ablakra, hátha észrevesz minket valaki. Egy függöny mozdult, ablak végül kinyílt, egy hölgy nézett ki rajta, rendőrség, szólalt meg a járőr, aki azt tudakolta aztán a magához tért nőtől, vajon ismeri-e a szomszédját, és van-e hozzá telefonszáma. Ismerte, volt. Felhívná nekünk, kérdezte ekkor a járőr, nincs telefonom, hangzott a válasz. Hm. Nekem van, vetettem közbe, és már tárcsáztuk, járőr beszélt, kutyagazda idős hölgy előkerült. Végre, bejutottunk.
A következő részt csakis erős idegzetű, képzelőerővel nem bíró, cseppet sem vizuális érdeklődőknek ajánlom. Mehet? A kutyáról kiderült (a neve Rex = husky és tacskó! keverék), hogy 15 éves, és félig elevenen megették a köpőlegyek lárvái, azaz a hátsó felét kukacok borították be. (Egész nyáron eszement küzdelmet folytattam a konyhánkban a zöld legyekkel, most már legalább tudom, honnan jöttek:-(
Rex közben sírt, csak sír, a járőröm meg csak nézte elképedve őt. Közben az utca is benépesült néhány épp még itt lakóval, akik megerősítették, ők sem alszanak immár második este…
A kutya gazdája elmesélte, hogy néhány nappal korábban oltotta be Rexet veszettség ellen egy állatorvos, aki mást nem mondott (??? nagy önuralommal ma sem tudom a nevét), ő meg magától kezelgeti a kutya sebeit, de hát…

Na, mi legyen? Vannak pillanatok, amikor nem mérlegel az ember, csak dönt.
Holnap hozom az állatorvosunkat, aztán majd meglátjuk, ezt tudtam ígérni, ebben maradtunk. A járőr még hazafuvarozott, köszönet még egyszer neki, és a keszthelyi kapitányságnak is a megértő hozzáállásért, majd jól nem aludtam Rex sírása miatt a következő órákban sem.
Kora reggel hívtam a tapolcai állatorvosunkat, elmondtam neki mindent, meg, hogy, jobb híján, én fogok mindent kifizetni, amit kell. Ígérte, jön. Rex gazdájával egyeztettem az időpontot, nagy szerencsémre, no persze elsősorban Rexére, elfogadó, együttműködő, belátó volt, és köszönte a segítséget.
Nehéz órák jöttek, megviselt, hogy tudtam: egy számomra ismeretlen, és haldokló kutya szenvedéseivel futunk versenyt.

Az állatorvosunk tényleg jött, nézett, majd a fejét csóválta. Mielőtt azonban bármit elmagyarázhatott volna, Rex gazdája határozottan kijelentette, elfogadja, ha el kell altatni a kutyát.
Az állatorvos azért fokozatosságra intett, elmondta mi miért, és miért nem. Ha Rex fiatalabb volna, ha a köpőlegyes rész alatt nem lennének olyan váladékos daganatok, amik mindent újra termelnek, és a lárvák kiirtását szinte lehetetlenné teszik, ha, ha,… Rexnek sajnos tehát egyetlen egy esélye van a megkönnyebbülésre.
Az első injekciótól szépen elaludt a kutya – előtte összenéztünk az állatorvossal, és ő lekapcsolta a rövid, ám meglehetősen vastag láncáról a tacskónyi Rexet –, a másodiktól néhány másodperc alatt elment. Még beleraktuk egy szemeteszsákba… A gazdája azt mondta, megbeszélte valakivel, hogy segít elásni a kertben.
Az állatorvos kocsijában kifizettem az eutanáziát.
Otthon pedig gyújtottam egy gyertyát. Nyugodj békében Rex!

Kérdéseim, persze, nekem is vannak, több is lenne, ám nyugi, én is hagyom.
Csak úgy elmeséltem. És mostantól csend van.