Azt hittem rutinos örökbefogadók vagyunk, hiszen eddig öt kutyát vettünk magunkhoz menhelyről, kettőt pedig családból. Van plusz kettő saját, az idén tavasszal a falkánk 6 tagú volt. Két öreglánytól búcsúztunk el ugyanis 2017-ben, a megelőző évben pedig egy idős boxerapótól. És ez nem csupán a mi szívünket viselte meg, Trudy, az 5 éves zsebboxerünk (egészen úgy néz ki, mint egy boxer, csak miniben, nyilván keverék:) totál depresszióba esett. Nagyon kötődött ugyanis a falkánk nyugdíjas szekciójához, nélkülük egyszerűen nem találta a helyét. Kutyabánatot talán kutyával orvosolhatunk, ezért döntöttünk egy újabb örökbefogadás mellett.

Most először nem a reménytelenek között is a legreménytelenebbet kerestük: kedves, problémamentes, korban passzoló, és nagyjából hasonló méretű Trudy barátnőjének jó boxerre vágytunk. És íme, megjelent a NOÉ-ban Jázmin, aki tökéletes választásnak tűnt.

Minden simán ment, Jázmin megérkezett, mi a pöttyei miatt azonnal átkereszteltük Pannira, és hátradőltünk. Volna, ha Jázmin, aki egy napig sem volt Panni, akár egyetlen pillanatra megállt volna. Ám ő csak futott idegesen körbe, és csak addig lassított le, amíg valamelyik, épp útjába kerülő, iránta kedvesen érdeklődő kutyánknak neki nem ment. Trudy feje konkrétan eltűnt néhány másodpercre a szájában.

Sebaj, láttunk már ilyet, megoldjuk, meg majd az idő, türelem, néztünk egymásra a férjemmel. Egy kis verekedés mindig van, ha új kutya érkezik. Dominálnak, átrendeződik a rangsor a falkában, nincs nagy baj, vér soha nem folyt. Eddig.  Bonnie – mert a második naptól már így hívjuk, Bonnie Parkerről, a hírhedt és kegyetlen gengszternőről elnevezve – nekiment, és elképesztő technikával másodpercek alatt a földre vitte Dextert, a nála legalább 20 kilóval erősebb, így legalább kétszer nagyobb 8 éves (ivartalanított) kan boxer falkavezérünket. A torkának esett, és ezzel elszabadult a pokol.

Nem vagyunk ijedősek, kutyaverekedést is láttunk már, ám itt tényleg vér folyt, Bonnie-t pedig se szóval (=üvöltve), se vízzel lelocsolva nem lehetett lefejteni, és kicsit nehezítette a dolgunkat, hogy a másik öt kutya is akcióban volt. Bonnie tépte Dextert, a többiek meg Bonnie-t. Végül a klasszikus erőfölény vált be, Sándor egy alkalmas pillanatban elkapta, megcsavarta a nyakörvét, felemelte a levegőbe, és ezzel a fojtással végre lehámozta Dexterről.

Ekkor egy kicsit elbizonytalanodtunk.

A falkánk egy része nagyon nehéz előéletű kutyákból áll, akik megszokták egymást, de normális kommunikációjuk a vicsorgás, morgás, így biztosítják a saját territóriumukat, és erősítik a biztonságérzetüket. Például Trudy, akinek 7 hónapos koráig neve sem volt, egy szűk helyen élt bezárva a testvéreivel, az egyik hátsó lábát pedig nagy műtéttel újra kellett építeni, ki tudja milyen sérülés miatt. Bubu, akit láncról mentettek, majd 3 kutya szétszedte csontig lecsupaszítva egy éjszaka, hogy úgy varrták össze a bőrét patchwork takaróként, így a testfelülete harmadán már soha nem lesz szőr. Vénusz, akit annyit vertek, bántottak, hogy eltűnt belőle a kutyák ösztönös hűsége, és csak a félelemből támadás maradt meg benne, minden félreérthető, számára riasztó, fenyegetőnek tűnő mozdulatra ugrik…

Bonnie persze vicsorgásra, morgásra azonnal lecsapott. Nem maradt más eszközünk, mint állatvédősök tanácsára, és az állatorvosunkkal konzultálva átmenetileg leszedáltuk kutya nyugtatókkal. Szeparálni nem tudtunk, mert épp egy nagy felújítás utolsó részébe csöppent be, amikor is egy volt büfé egybenyitott 60 négyzetméterén éltünk, mi ketten és a hét kutya.

Az utolsó nagy verekedés egy hónappal ezelőtt robbant ki, akkor a valamilyen harci kutyákból (pitbull, cane corso, rottweiler, staffordshire terrier, ?) összeállt, és Bonnie-nál szintén legalább 20 kilóval súlyosabb Vénusz lett az áldozat – Dexter, mint falkavezér, már elő se jött a nagy verekedésre. Csak a szomszédok, akik ijedten kérdegették, mi ez a kutyaviadal.

Szóval Bonnie-ról kiderült, hogy harca képezték ki. Tökéletes a technikája, azonnal földre visz, torokra megy, és harap. A teste tele van korábbi sérülésekkel, az egyik mellső hónaljában az inakat is átharapta egy másik kutya, a farkát nem levágták kölyök korában, valamikor később csonkolták, méghozzá elég brutálisan, a koponyacsontja egy kicsit ferde, talán egy ütés, vagy rúgás következtében…

Mindezen változtatni nem tudunk. Megtapasztaltuk, hogy bizonyos kutyák múltja nem írható felül, azzal együtt kell elfognunk őket, amit már örökre magukkal cipelnek. És ehhez olykor alkalmazkodunk is. Vénuszt például csak akkor simogatjuk meg, ha ő odajön, és kéri. 

Néha elképzelem, mi lett volna, ha Bonnie beszabadul egy budapesti kutyafuttatóba, ahol, mondjuk, beleköt egy elkényeztetett, kellően agresszív apróbb kutya.

Szerencsére a véletlen idehozta őt, nálunk mindig szem előtt van, és úgy hisszük, a kezdeti villongások után a falka is jó hatással lehet rá. Szeretettel, türelemmel terelgetjük, a számára veszélyes, konfliktusos helyzetektől óvjuk. Reménykedünk, hogy idővel előjön belőle az a kutya is, aki a rossz hatások nélkül valójában lehetett volna.

Egyébként az emberekkel cukimuki, engedelmes, verekedésen kívül hallgat minden vezényszóra, szépen sétál, és tökéletes kanapégénekkel bír. Csont és bőr volt, amikor megérkezett, mostanra szépen kigömbölyödött. Imád enni, bár bizonyos ízekkel még csak most ismerkedik, nem kóstol meg akármit. Viszont képes órákat leselkedni a kerítésnél, ha a szomszédban grilleznek. Viharban úgy kell beparancsolni, mert ellentétben az ágy vagy asztal alatt menedéket kereső félős kutyáinkkal, Bonnie kirohan és ugat felfelé a felhőknek.

A falka helyzet napról napra jobb: Bonnie most kedvesen kikerüli a hisztiseket, és a labradorokkal kimondottan összebarátkozott. Ja, és Trudy már nem depressziós:)

Féderer Ágnes

Eleinte nem értettem, Vénusz miért ugat ész nélkül akár órákon át egyedül az udvaron, olyankor is, amikor nincs kitől, és mit védeni. Aztán kifigyeltem, hogy nem a semmibe üvölt, hiszen mindig válaszol neki egy-egy kutya ilyenkor valahonnan a faluból. Vénusz tehát beszélget, sanszos, hogy volt olyan életszakasza, amikor ez jelentette az egyetlen kapcsolódását valahová.

Vénusz: 5-6 éves, pitbull és/ vagy boxer és/ vagy cane corso, és/vagy ???? keverék, ivartalanított szuka. Nagyon rossz állapotban mentették ki korábbi helyéről 2016 januárjában.

Épp egy hónapja költözött be hozzánk, két főre emelve ezzel a határozottan problémás kutyáink létszámát. Tudatosan válogatunk most már így:-)

És bizony jól mértük fel, azóta beigazolódott, hogy nem lesz egyszerű vele. Mindenki szereti a boldog véggel lezáruló történeteket, így amikor Vénusz hozzánk került ezernyi lájkot és jókívánságot kaptunk.

Pedig ez még csak a kezdet, minden innen indul.

A legsürgősebb teendőnk annak tisztázása volt, vajon mire számíthatunk a testi állapotát illetően. Korábban egy áttétesnek mondott daganatot vettek le ugyanis a lábáról, nem túl kecsegtető végkifejletet jósolva. Szerencsére az alapos kivizsgálás alapvetően mindent rendben talált, nincsen áttétre utaló nyom a szervezetében, a rossz lába pedig odafigyeléssel karbantartható.

A fülébe most már belátunk, azaz sikerült úgy kitisztítani, hogy az állandó vakarózása megszűnt, még egy újabb antibiotikum kúra előtt vagyunk, mert a füléből kétféle baktériumot tenyésztettek ki, melyek közül az egyik igen szívós fajta.

Az, hogy allergiás, nem kérdés, ám, hogy pontosan mire, annak tételes kivizsgálása (külföldi laboratóriumokban) olyan tetemes költség lenne, amely meghaladja az erőforrásainkat. Így abból indultunk ki, amit a megmentője tapasztalt, vagyis, hogy az étrendjéből jobb a szárnyasokat száműzni. Ez a diéta beválni látszik, a szőre és bőre szépen javul. Most itt tartunk, sajnos az, hogy a szívét, veséjét, illetve a többi létfontosságú szervét mennyire viselte meg a sok szenvedés, csak idővel derül majd ki.

Ami a lelkét illeti, nem lesz ilyen egyértelmű a menet. Mielőtt elhoztuk, arra figyelmeztettek minket, hogy Vénusz meglehetősen domináns a többi kutyával, különösen erős a birtoklási ösztöne, így az etetéseknél jobb elkülöníteni őt.

Nálunk viszonylag simán illeszkedett be a falkába, vannak még morgások, és előfordul az odavicsorítás is, ám mivel hamar megtalálta, és egyelőre el is fogadta a helyét a rangsorban, nem voltak olyan nagy összezörrenések, mint például Ödön beszoktatása idején.

Velünk alapjáraton nagyon kedves, már-már feltűnően ragaszkodó, hízelkedő. Bennem épp emiatt támadt kétely, és bizalmatlanság. Furcsa, ha egy kutya azonnal, és feltételek nélkül behódol. És sajnos igazam is lett, ez Vénusz megfélemlített üzemmódja.

A másik, a túlélésért harcoló (fuss helyett üss) működési mód is bekapcsol nála. Mindkettőnk felé kitámadt azóta egy-egy ártatlannak tűnő helyzetben, szerencsére azonnal leállítható.

Ahogy arra is oda kell figyelnünk, hogy amikor játszik például Trudyval, ne billenjen át egy határon, és a kedves birkózást ne vigye el az egymással küzdés irányába.

Vénusz nem veszélyes kutya, csak nagyon összezavarodott. Hiszen épp a domesztikált, emberhez kötődő részét kezdte ki a sok bántalmazás, csalódás, szenvedés. Meg kell tanulnia újra alárendelődni, bízni. Addig a sárga (vadállat nagymacskákéhoz hasonló) szeme figyelmeztet minket arra, hogy őt még nem lehet úgy szeretni, ahogy egy cuki kutyát szoktunk tutujgatni.

Határozott kezeléssel, világos utasításokkal és egyértelmű határok kijelölésével kell elkerülnünk lehetőleg minden olyan helyzetet, amelyben hibázhat.

Irányítani, fegyelmezni ugyanis egy ilyen kutyát most még szinte lehetetlen. Ha pedig ráüvöltök, vagy netán megütöm (amúgy sem szokásom), visszakergetem oda, ahonnan kiszedni szeretném.

A „bármit elviselek a túlélésért, ezért nem hat rám” állapotban ugyanis otthon van.

Esténként, amikor a vacsora után még egy udvarjárásra kihajtjuk őket, általában Vénusz az, aki a legtovább marad. Néha külön ki kell szólni neki, hogy jöjjön már be. Az öröme, amit azután produkál, hogy felismeri, nem kell egyedül kint maradnia a sötétben, egyszerűen leírhatatlan. Szökdécsel, futkos, és bolondozik. Ez már annak a kutyának a hálája, aki úgy szabad, hogy közben biztonsággal kötődik.

A többihez, remélem, csak sok idő és még több türelem kell…

Nehezemre esnek most a szavak.

De írom egymás mellé őket, muszáj, hogy legyen egy szusszanás a határvonalon, a valami új, és más kezdetekor. Vannak ugyanis olyan napok, amelyek letelte után már semmi nem ott folyatódik és nem ugyanúgy, ahogy megszoktuk azt. Az életünk visszavonhatatlanul átrendeződik.

Pedrot, a zsemleszínű labrador-retriever keverék kutyánkat tegnap elütötte egy vonat.

Életben van, ami kész csoda.

Úgy tűnik, nincsenek komoly vérzéses belső sérülései, ám a felső állkapcsa teljesen összetört, a hátsó lábai is komolyan sérültek, a csípője kificamodott. A szombathelyi állatkórházban könnyedén lemondtak róla, altatást javasoltak. Szerencsére létezik egy olyan, kutyákat (és más állatokat) hittel, szaktudással mentő orvos Budapesten, aki mégis bevállalta most a lehetetlen. (Trudy kutyánk lábát is ő műtötte másfél évvel ezelőtt.)

Így, van remény.

Kérdés, mit lehet kezdeni azokkal a balesethez vezető másodpercekkel, és képekkel, amelyek úgy szorítják most a mellkasomat, mintha szögesdrótba csavarodtam volna.

Pedro nem szocializálódott az élete első évében, épp azért fogadtuk mi örökbe, hogy ez, ami most van, ne történjen meg. Két és fél évet szántam a tanítására, jó szakemberek tanácsát is kikérve. Tavaly ősszel végre ott tartottunk, hogy már el mertem engedni séta közben, sokat fejlődött az elmúlt hónapokban. Úgy hittem, a furcsa, szinte módosult tudatállapota is felülírható: meglát valamit, vagy megérez egy szagot, nekiindul, és közben elveszíti a kapcsolatot a külvilággal.

Most már tudom, eddig csak szerencsénk volt. Tegnap hajnalban azonban elpártolt mellőlünk. Egy róka futott át a sínen, messze tőlünk, a négy kutya kiszúrta, nekilódultak, közben a sorompó is jelzett, hogy jön a vonat. Én azonnal visszahívást parancsoltam, hárman közülük megálltak. Pedro átfutott a másik oldalra. Automatikusan mozdultam, még átértem volna én is hozzá, de a másodperc töredéke alatt leálltam, hiszen ezen az oldalon három kutya volt mellettem. Őket már nem tudtam volna magammal átvinni, ha pedig én megyek, valamelyik netán utánam jön. Döntöttem.

Nem kiabáltam Pedro után, abban reménykedtem, elő sem kerül, mire elhalad a vonat. Ő azonban épp most akarta bizonyítani nekem, hogy milyen jó tanuló, magától is visszajön…

… és hogy még fokozzam a helyzetet, miután lehúztam őt a sínekről, rájöttem, hogy csapdába kerültem. Sándor 150 kilométerre tőlem, apalátogatóban, nekem pedig esélyem sincs hazarohanni az autóért, hiszen Pedrot nem hagyhatom magára. (Hajnali hatkor egy totál elhagyatott úton ácsorogva csak anyámat tudtam távirányítással beültetni taxiba Keszthelyen, ő segített ki aztán…)

Elkezdtem persze marcangolni magam, mi lehetett volna másképp. Újra és újra lepergettem a borzalmas képeket. Aztán amíg a budapesti út előtti első éjszakán a csillapító injekciók ellenére is fájdalomtól nyüszítő Pedro mellett feküdtem a földön, hogy nyugtassam őt, hirtelen megértettem.

A mozizás annak az illúziója, hogy átírható a film. Mostantól azonban azzal kell együtt élnem, ami történt. Sajnos nem segít a tanulság, ezért nem érdemes fogadkozni, vezekelni, felmentés remélni, félelemből változtatni. Pedro él, küzd, és most már jó kezekben van Budapesten. A tegnapi múlt mostanra statikussá vált. Nekem pedig a jelen maximális megélése a feladatom. Ebből lehet egy kis szerencsével közös jövőnk Pedroval.

„Annak tudatában, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége.” (Az 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről)

Chuck Norris törzshelye az egyik keszthelyi élelmiszer nagyáruház főbejárata. Időről időre feltűnik arrafelé, és a bánatos szemeivel hódít. Nyáron mindig nagyobb rajongótábort toboroz maga köré, hiszen a környéken nyaralók, különösen az osztrákok, németek nem tudnak úgy elmenni mellette, hogy egy kis barátkozás után ne kínálnák meg valamivel. Évek óta látom ott, ám a legtöbbször csukott szemmel próbálok túljutni rajta. Nem menthetünk meg minden kutyát, mantrázom, engem már így is öt örökbefogadott vár otthon.

Tavaly ősszel aztán valami megváltozott. Az egyik délelőtt egy nő nyakörvön ragadta a kutyát, és közben hevesen telefonált. Most először nem volt erőm menekülni, megálltam, és kérdeztem. Így derült ki, hogy mások is ugyanúgy sajnálják ezt a kutyát, mint én. A hölgy, akinek bizonyos, későbbiekben részletezett okok miatt nem írom le most a nevét, elmesélte, hogy a menetrend mindig ugyanaz. Felhívja az ebrendészt, aki hivatalból foglalkozik a kóborló kutyákkal. Ő aztán értesíti a gazdát, aki szerint minden így van jól, a kutya majd úgyis hazatalál magától…

Ismét elteltek hónapok, és néhány héttel ezelőtt Chuck Norris – akit a helyi állatvédők neveztek el így, mivel szerintük a feje nagyon hasonlít az amerikai akcióhősre – nyakörv nélkül, koszosan, és az egyik hátsó lábát húzva bolyongott az áruház parkolójában. Bárki közelített felé, a korábban csendesen szomorú kutya most morogni kezdett. Valaki úgy tudta, nemrég elütötte egy autó. Az állapotának látványos romlása kiverte nálam a biztosítékot. Kiderítettem az illetékes gyepmester telefonszámát. Ő a felháborodott monológom után visszakérdezett: mégis, mit tudok csinálni? Többször hazavittem, másnap újra az utcán volt – tette még hozzá. És ha én bejelentést teszek a jegyzőnél? – tudakoltam. Mire ő: - Eltelik néhány hónap, aztán talán születik egy határozat, és talán kiszabnak némi pénzbírságot, amit úgysem fog befizetni a gazda, vagy még rosszabb történik, elaltatja a problémás kutyáját.  

Ekkor fogalmazódtak meg bennem a következő kérdések: vajon kire tartozik egy ilyen kutya ügye? Kinek és hogyan kell megvédeni őt? Ki dönti el, hogy egyáltalán megmentésre szorul-e?

Az utóbbi megközelítés vált aztán a legérdekesebbé, amikor meglátogattam a kutya gazdáját. Így derült ki, hogy Chuck Norris becsületes neve Morzsi, 14 éves, és beteg, gyakran vannak epilepsziás rohamai. Az idős gazdája Keszthely belvárosában egyedül él egy nagy házban. Ennek a betonozott, és fallal zárt udvarán, kutyaházban lakik Morzsi, akiről már azt is tudom, hogy vizsla mellett labrador keveredik benne. Elhittem a 76 éves nőnek, hogy ő biztos abban, minden rendben van Morzsival, hiszen nyáron még a néhány kilométerrel odébb fekvő családi nyaralóba is elviszi magával. Enni ad neki, „külön hűtőben tárolva a sok finomságot”, orvoshoz is jár vele, és „takarítja a piszkát”. Amikor aztán telefonon elolvastam neki a cikk tervezett szövegét, külön kérte, hogy ne nevezzem kóbor kutyának Morzsit, hozzátéve: soha nem volt megkötve, nem verték, nagyon szeretik.

A csavargásról így fogalmazott: - Nem lehet visszatartani, ilyen típus. A sétáló utcában mindenki ismeri, szereti. Amikor kiállok az autóval, könnyen kiszökik, megy, menjen, elengedem, legalább kifutja magát, megmozgatja az öreg csontjait…

Hosszasan beszélgettünk még, jó hangulatban, megértettem, hogy soha nem fogunk hasonlóképpen gondolkodni a kutyatartásról. Nem jelenthetem azt ki, hogy Morzsinak rossz gazdája van. És minél többször elolvastam az állatvédelmi törvény szövegét, annál inkább összezavarodtam. Hiszen nincs egyértelműen megfogalmazva, mire van szüksége például egy 14 éves, epilepsziás kutyának. Ha tehát feljelentést tennék, akár Morzsi, akár más, hasonlóan csavargó kutya miatt, csak azt írhatnám le, amiben én hiszek, ami szerintem jó lenne neki(k).

De akkor ki az, aki elfogulatlanul eldönthetné, minden rendben van-e  a keszthelyi Chuck Norris-szal?

A környékbeli állatvédők közül eleinte többen is nagyon kedvesen próbáltak segíteni. Végül senki nem vállalta névvel a meglehetősen markáns véleményét, amibe beletörődtem. Önkéntesként, sokszor erőn felül, a helybeliek jóindulatának kitéve teszik a dolgukat, és úgy érzik, egy esetleges konfrontálódó kiállás Morzsi szükségletei mellett, nem tartozik ebbe, pláne, hogy ez a kutya nem olyan szörnyű sorsú, bántalmazott, megkínzott eb, mint amilyenek miatt nap, mint nap összefacsarodik a szívük.

Próbálkoztam a város jegyzőjénél is – elvileg nála tehetnék bejelentést kutyaügyben –, elküldtem e-mailben a kérdéseimet neki, ám válaszra sem méltatott. Végül minden szál újra Kalmár Gáborhoz, a keszthelyi gyepmesterhez vezetett, akivel Morzsiról már telefonon egyeztettem.  Róla mindenki azt állította, hogy igazi kutyasuttogó, nagyon ért az állatokhoz. Ha valakinek még mindig a hurokkal vadászó, kutyákat gyilkoló sintér képe ugrik be a kóbor állatok ügyét hivatalból intéző személyekről, íme, a modern változat.

Kalmár Gábor valójában teniszedző, állatvédő, és azért lett belőle, tulajdonképpen a szabadidejében, szerződéses gyepmester, mert elege volt abból, hogy azt látta, a bajba került állatok nagyon kiszolgáltatottak. – Mindkét oldalt megpróbálom megérteni – meséli –, ha kell, a gazdákkal harcolok, csitítom az elvakultabb állatvédőket, de habozás nélkül szembeszállok a hivatalokkal is.

Eredményes és kitartó szakmai lobbizásának bizonyítéka az ötmillió forintos önkormányzati támogatással tavaly felépített keszthelyi ebrendészeti telep, amelyet valójában a Kalmár Gábor részvételével létrehozott Morzsa Állatvédelmi Alapítvány működtet. (Ez a Morzsa egy kistacskó volt. Két hétig brutálisan kínozták a tartói, gazdának ugyanis nem nevezhetők. A kutyát még élve hozták el tőlük, de az életét már nem, csak az emlékét tudták így mementóként megmenteni. )

Végre megtaláltam tehát a hiányzó láncszemet. Azt az embert, aki lehet szubjektív egy kutya ügyének elbírálásában. Ráadásul teljesen szabad keze van, a döntéseit valójában senki nem ellenőrzi. Mivel a hivatalok a telep létrehozásával letudták ezt a kérdéskört, csupán rajta múlik, hogy a bajba került kutyák ügye hogyan oldódik meg. Ez sajnos azt is jelenti, hogy akkor sem mindig számíthat hivatalos segítségre, amikor az állatkínzás egyértelmű.

Kalmár Gábor ontja magából a hol elképesztő, hol szívszorító, hol felháborító történeteket, ezek közül most csak egyet osztanék meg, amely a mindennapos dilemmáit jól szemlélteti. Huszonhét staffordshire terrier él valahol egy keszthelyi telepen, vitatható körülmények között, olykor a környékbelieket is terrorizálva. Ha beindul a hivatalos gépezet, és a kiszabott pénzbírságokat nem fizetik be a kutyatartók, jöhet az elkobzás.

 – Rendben, elhozom a kutyákat, de aztán hova teszem? – kérdezi a gyepmester. – A telepre nem férnek be, az az összeg, amit havonta a működtetésre kapok, összesen 167 ezer forint, nem elég ennyi kutya orvosi vizsgálatára, etetésére. És ebből a pénzből kell egyebek mellett a benzinemet is kifizetnem, meg a többi kutyát is megfelelően ellátnom. Most azért altassunk el 27 kutyát, mert nincs megoldás rájuk? Így amíg csak lehet, ott maradnak, ahol vannak…

Itt a válasz tehát, amit kerestem. Messze nem tartunk még ott Magyarországon, hogy arról döntsünk, vajon egy kutya családtag vagy használati tárgy. A gazdájuk által utóbbi kategóriába sorolt ebek körülményeivel egyelőre nincs lehetőség foglalkozni, ezért hunyja be a szemét velük kapcsolatban szinte mindenki. Hiszen naponta kell(ene) menteni valóban életveszélyben lévő kutyákat. És nagyon sok megkínzott kutyának még így is későn érkezik a segítség. Legfeljebb a – Kalmár Gábor szóhasználatával – „kanapé állatvédők” hangoskodnak néha egy-egy Morzsi miatt. Ezeket az ügyeket azonban egyelőre inkább az élet oldja meg, a kutyák megöregednek, majd egy napon elpusztulnak.

Február 20-án, szombaton az állatkínzás ellen tüntetnek Budapesten eddig példátlan összefogással állatvédő szerveztek, és állatszerető civilek. Azért emelik fel a szavukat, hogy legalább az egyértelmű esetekben visszatartó erejű büntetést kapjanak azok, akik szándékosan bántanak állatokat. De talán jut néhány másodpercnyi szolidaritás a kihasznált, magukra hagyott, tárgyként kezelt kutyáknak is, akik ugyanúgy szeretnek és kötődnek, mint szerencsésebb társaik.

Morzsi gazdája búcsúzáskor elmesélte, hogy éjszaka nagyon megnyugtató neki a kutyája jelenléte az udvaron. Tőle tudom azt is, hogy Morzsi sokszor elhurcolja a gumiszőnyegét sötétedés után az udvaron oda, ahova a gazda hálószobájának ablaka néz. Ott fekszik le pihenni, hogy minél inkább a gazda közelében lehessen.

KERETES: A törvény így rendelkezik

Az állat károsítása: az állat testi épségének, szervezetének, pszichikai állapotának vagy viselkedésének tartós, hátrányos megváltoztatása.

Állatkínzás: az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, vagy olyan hatást eredményező beavatkozás, bánásmód, valamint szükségleteinek olyan mértékű korlátozása, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat, továbbá az öröklődő betegségben szenvedő – nem kísérleti célra szánt – állategyed tenyésztése, szaporítása.

A jó gazda gondossága: az az emberi tevékenység, amely arra irányul, hogy az állat számára olyan életkörülményeket biztosítson, amely az annak fajára, fajtájára és nemére, korára jellemző fizikai, élettani, tenyésztési és etológiai sajátosságainak, egészségi állapotának megfelel, tartási, takarmányozási igényeit kielégíti (elhelyezés, táplálás, gyógykezelés, tisztán tartás, nyugalom, gondozás, kiképzés, nevelés, felügyelet).

Az állattartó gondoskodni köteles az állat megfelelő és biztonságos elhelyezéséről, szakszerű gondozásáról, szökésének megakadályozásáról.

Tíz, tizenegy és tizenkettő. Fiú, lány, lány. Boxer, boxer, golden retriever.

10 éves, kan, boxer, Ödön, még nincs egy éve velünk: csontsoványan, gerincet ért idegsérüléssel fogták ki a jeges tatai tóból tavaly decemberben.

11 éves, szuka, boxer, Gesztenye, két éve él itt: a gazdája leadta altatásra még 2013 nyarán egy gyepmesteri telepre. Vélhetően azért, mert sérült (autó ütötte el?) és beteg volt.

12 éves, szuka, golden retiever, Penny, hat hete van nálunk: a gazdája kórházba került, ám már előtte sem volt egyszerű a helyzete. Penny a rossz csípője miatt nem tudott emeleteket mászni, ezért hónapokig nem volt kutyaélete, nem jár az utcán sem.

Ők a mi falkánk nyugdíjas szekciója. Nem könnyű velük. Hiszen megvannak a túlélési stratégiáik, amikhez alkalmazkodnunk kell.

Ödön, aki szinte biztosan munkakutya volt, talán úgy maradhatott meg, amikor az élete volt a tét, hogy a korábban tanultakat saját irányítással alkalmazta. Ha kitűz egy célt, és az eléréséhez kiad magának egy parancsot, nem tűr ellentmondást. Őriz, megszerez, megold. Egyenként szedi le a székekről a párnákat, és rakja nagy gonddal egymás mellé, a szoba kiválasztott pontján, ha úgy dönt, hogy fekhelyet épít. El kell tolni az útból, ha úgy dönt, hogy a mosókonyhát elzárja a rám esetleg veszélyes ellenség elől. Azaz leül az ajtóba, szembe a folyosóval, bárki be szeretne jönni utánam, azt félelmetesen lemorogja. És nincs olyan csak kilincsre zárt ajtó, amit ne tudna kinyitni…

Gesztenye minden olyan praktikát ismer, amivel plusz, lehetőleg édes falatokhoz juthat. Ő vezette be a falkában például a déli banánosztás rituáléját, és képes tökéletes, tágra nyílt Garfield nézésre, ha az érdekei úgy kívánják.

Penny hangot ad annak, amit akar, azaz élesen ugat. Akár másfél órán át, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő elképzelte.

Ödön sok éjszaka sír fel úgy, mint egy kisgyerek, ha fáj a lába. Gesztenyét – aki pajzsmirigy és szívgyógyszerek nélkül nem működne – a legtöbb éjszaka négyszer, ötször ki kell engedni az udvarra. (Vannak napok, amikor 24 órán át megy a mosógép, mert mindenhova odapisil.) Penny csípője rossz, nehezen mozog, sokszor kell segíteni neki abban, hogy felálljon, elinduljon...

Akkor miért?

Mert Ödön három lábon is fut, és szeret, és bújik, és úgy játszik, mint egy kiskutya. Mert Gesztenye ragaszkodik, követ, imád, hempereg a fűben, bolondosan üget, és hangosan cuppog, amikor valami finomat kap. Mert Pennybe visszatért az élet, a jókedv, a maga módján szaladgál, imád sétálni, és birkózni, játszani.

Mert élnek, és élvezik ezt.

Pillanatok alatt kezdték újra, mindhárman nagyon nehéz helyzetben.

Így minden nap sokat kapunk mi is tőlük, amiért megéri, és ami feledtet mindent, ami velük jár. Ők azt tudják ugyanis, amiről mi, emberek, sokszor tudomást sem veszünk.

Az itt és most varázsára hívják fel a figyelmet. Arra, hogy ami most jó, azért minden megéri.

És hogy ezekből a boldog pillanatokból áll össze egy élet.

A pillanataikban benne van, persze, a búcsúzás is.

Ám azt tanítják: ha megvolt az a bizonyos, fontos valami (szeretet, meleg hely, finom étel, simogatás, séta, játék, bizalom, és így tovább…), vagyis a lényeg stimmel, akkor minden rendben.

Mindegy tehát, mikor lesz vége...

Bár az idős kutyák örökbefogadásának rengeteg bája van, erről még írok majd, most az esetleges árnyoldal következzen:

1. Készen kapod, szinte befejezve, azaz semmit nem tudsz az előéletéről, arról, hogy mit élhetett át, mire, hogyan tanították be.

2, Kevés az esélyed – pontosabban az időd – csiszolgatni a rossz beidegződésein, esetleges jellemhibáin.

3. Ráadásul olyan rossz testi, lelki állapotban is lehet, amely nehezíti a komolyabb fegyelmezést.

4, Gyorsan kellene hatni rá, ám még nem bízik meg benned, azt sem hiszi el, hogy ez, ami most van, valóban így is marad.

5. Nehéz szétválogatni milyen volt eredetileg – erre alapozhatnál –, és milyenné változott a sok rossz tapasztalása után. Vagyis: most olyan túlélési praktikákat kellene elvenned tőle, amelyek lehetővé tették, hogy eljusson hozzád.

KONKRÉTAN:

Jelenleg vihar előtti a csend. Két verekedésen már túlestünk, kb. 118-at megakadályoztunk. A második verekedésnél a falka összeállt, Ödön a földön végezte, karcolás nélkül, természetesen. Dexter, a falkavezérünk, szintén boxer :-), fair küzdő, csak akkor harap, ha őt harapják.

Azóta viszonylagos a béke.

Mohát (5 éves fekete labrador) 3 napja ivartanítattuk, nem Ödön miatt, az ő apropóján, régóta készültünk rá. Nincs tehát ivaros kutya a falkában= 2 lány, 4 fiú. 2 fiú labrador, 4 további boxer.

Ödön: Kb. 10 éves, tipikus gyengéd harci gladiátor. Olyan magassága, izomzata, ereje van, amely ámulatba ejt, és tiszteletet érdemel. Látszik, hogy edzették, mozgatták, tanították, dolgoztatták.

A nyaka alsó részén, körben, van egy régi, mély seb. Mintha valami/valaki megpróbálta volna elvágni a torkát. Az egyik hátsó lábára nem áll rá, ez a lába jóval vékonyabb, és folyamatosan rángatózik. Az állatorvosunk szerint egyértelműen idegsérülés, esetleg gerincet ért ütés következménye. A fejét kicsit ferdén tartja, ez is az előbbiek miatt lehet. Az egyik szeme is sérült. Amikor simogatjuk, szinte nem találunk a testén olyan részt, ahol ne lenne seb. A bordái, medencecsontja kilátszanak, remeg a kajáért, még lopni is hajlandó, valószínűleg sokat éhezett, stb. = nem 2 nap alatt került ilyen állapotba.

Ezt mind menedzseljük.

Amiért hozzátok, nem általában, elsősorban kutyákhoz értő, velük hivatásszerűen foglalkozó szakemberekhez fordulok most.

Leírom a jelenséget: ha birtokolhat egy tárgyat, például labda, egyetlen másodpercre nem téveszti szem elől. Ha egy másik kutya magához veszi, mert véletlenül odagurult hozzá, habozás nélkül nekimegy. (A második nagy verekedés is így tört ki. Ödön kiejtette a szájából a labdát, Gesztenye felvette, Ödön ekkor habozás nélkül nekirontott a hasonló életkorú, lány boxernek. Erre nyomta le pillanatok alatt Dexter, és a falka.

Tegnap szintén kiválasztott magának egy labdát, amit persze elvettem tőle, amikor feszültséget éreztem. (Moha is nagy labdamániás, azonnal mozdul.) Eldugtam a kiválasztott labdát TÉNYLEG egy olyan helyre, ahol tuti senki nem találhatta meg. (A 200 négyzetméteres házunk olyan pontján volt, ahol nem csupán madár, de kutya se jár:-)

Kivéve Ödönt.

Én, ilyet, boxernél, még nem láttam. Pedig láttam már jó néhány boxert az eddigi életemben.

Rex felügyelő sehol nincs Ödönhöz képest. Szagot fog, keres, nyomot követ és talál… Lenyűgöző, hihetetlen. 

(A boxerekről tudjuk ugye, hogy a különös arcberendezésük miatt általában nem tökéletes a szaglásuk.)

Ödön 2 labda közül, habozás nélkül választotta ki egyébként azt, amit tőle elvettem.

Aztán a következő feszült helyzetnél lazán felraktam a könyvespolcra ugyanezt a labdát. Ödön állta a zsákmányt, én 20 percig bírtam, majd levettem, és odaadtam neki, addig szoborrá merevedve ült, és nézte a labdát a könyvespolcon.

Még valami: reggelre legurult a labda a fotelből, ahol Ödön aludt, és nekem sikerült előbb felvennem, eltennem, mielőtt felébredt volna. Azóta nem keresi…

Teszteltem azt is, hogy amikor a legnagyobb örömben van a megszerzett labdával, én vajon elvehetem-e tőle. Bingó, nem volt kétség. Azonnal adta.

Nekem úgy tűnik, Ödönnek van egy betanított, idomított, programozott része. Valamire.

Segítsetek nekem abban, mit tegyünk ezzel?

Aki programozta, eltűnt az életéből, most saját maga uralja a cselekvéseit, azaz bizonyos helyzetekben átkapcsol önirányításra.

Vagy elrakok minden játékot, vagy megoldom, ez a tét. 

Ödön 10 éves, tudom. Kevés boxer van 11 vagy 12 éves, ezt is tudom. De hátha:) 

Csak így bírok gondolkodni, bocs.

UI: Ödön másik arca: kedves, bújós, szeretetéhes, simulékony, szeretnivaló és szófogadó…

Dexter és Moha, sőt Pedro is, alapvetően tiszteletben tartják a gazdakaját, még arra is megtanítottam őket, hogy ha a földre teszem le a tányéromat (japán módszer) és kimegyek a szobából, tisztes távolból bámulják, nem nyúlnak hozzá.

Gesztenye már nem ennyire megbízható, ám amíg négyen voltak, a többiek jó hatást gyakoroltak rá. Minden Trudy érkezésével borult fel. Tavaly nyáron Trudy vezényletével Gesztenyének sikerült kinyitnia egy tápos zsákot, az öreg mami a lefüleléséig – nagyjából 3 perc alatt – úgy belakmározott, hogy egy vicces lufira hasonlított. Az ezt követő órák történéseit most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy végül minden rendbejött, az összes benyelt táp távozott…

Azóta szigorúan őrizzük a készletet.

Arra mindössze kétszer volt példa, hogy asztalról, konyhapultról tűnt volna el valami. Kattints IDE a részletekért.

Csütörtökön Budapestre készültem, ilyenkor előre főzök Sándornak, így például pörkölt és 2 helyes paleo tortácska is hűlt a konyhapulton. Utóbbi nagy kincs errefelé, nem igazán az én műfajom az állandó süteménykészítés. Ödön a főzés első pillanatától a lábamnál sertepertélt, és nagy érdeklődéssel figyelte, mit csinálok. időnként beleszimatolt a levegőbe, a pörkölt furcsa módon hidegen hagyta, az édességes résznél jött izgalomba.

Már kabátban és táskákkal a kezemben álltam, amikor a következő jelenet zajlott le néhány másodperc alatt: Ödön szaladt ki a konyhából, be az egyik szobába, szájában a kisebbik tortácska. Utána Sándor, nagyon mérgesen. Rövid kiabálós dorgálás, mit csináltál, nem szabad, majd Sándor kijött a szobából, kezében a teljesen épen maradt tortácskát vizsgálgatva, és ezt mormolta: nincs ennek semmi baja…

Nekem indulnom kellett a buszhoz…:-)

Update: Az édes íz könnyen hozzáférhető energiaforrást jelent, nem véletlen, hogy a jelenleg még nem túl jó karban lévő Ödön erre pályázott, sőt később még kétszer megkísérelte elcsenni a tortát. Azóta zárt konyhaajtóba ütközik.

Első. Ismerd meg előbb a kutyáidat, csak azután próbálkozz egy következővel. Meglepetés még így is érhet. Úgysem az történik, amire számítasz, azaz a kedvenc Bert Hellinger idézetemmel élve: bármikor jöhet egy eset, amikor mindennek épp az ellenkezője igaz.

Második. Figyelni kell az érkezési sorrendre és az életkorra is. Úgy tűnhet, a legidősebb kutyának jár a vezérszerep, de mi van akkor, ha ő csatlakozott be a falkába legutoljára? Nálunk az első kutyánk, az 5 éves Dexter irányítja a csapatot, és ezt (egyelőre) a nemrég érkezett, 9-10 esztendős Ödön is elfogadta. Komolyabb békétlenség akkor lehet, ha Ödön netán megpróbálná leszorítani Dextert a trónjáról. Pedro tett már erre kísérletet, kihívta többször is a falkavezért, nem jár sikerrel. Viszont Mohát megelőzi rangban, pedig a fekete labrador korábbi, és idősebb is a sárgánál. Kettejük között az erőfölény döntött Pedro javára. Pedro most habozás nélkül maga elé engedte Ödönt, azaz szó nélkül behódolt neki. Moha viszont azért feszül Ödönnek, mert ha elfogadja, hogy az Öregúr erőben, életkorban többet tud, mint ő, akkor sajnos már megint hátrébb kerül a sorban.

Harmadik. Egy kutyafalkában mindig lehetnek alrendszerek.  Nálunk ilyet alkotnak például a lányok, azaz Gesztenye és Trudy, aztán a két „eredeti” kutyánk, Dexter és Moha, aztán az öregek: Gesztenye és Ödön. Az alrendszereket védeni kell, és lehetnek kiváltságaik. Az öregek például délben is esznek, nekik ugyanis az a jó, ha nem egyszerre kapnak sokat. Ez a kiváltság azonban nem mehet teljesen a többiek ellen, nem veszélyeztetheti a nagy rendszer egységét, azaz nem szedheti szét a falkát. Délben tehát mindenki más is kap egy falatot. Moha ösztönösen azzal próbálja erősíteni a pozícióját Ödön ellen, hogy az alrendszereiben keres támogatást. Részint Dexternél, aki még nem vevő rá. Részint pedig nálam - mint minden labrador, valójában ő is egyetlen személyhez szeret kötődni - tehát mi ketten is alrendszer vagyunk, ha úgy vesszük.

Amikor nem lát a közelében, simán kerüli Ödönt. Ha úgy érzi, számíthat rám, azonnal morogni kezd.

Tegnapi képek, elnézést a minőségért, de gyorsan, és sötétben kaptam le őket. Ödön eddig egyetlen egyszer nem ment Dexter vagy Pedro fekhelye közelébe. Viszont Mohához odafeküdt. Jól látszik a közeledése, sajnos nem egészen barátságból, sokkal inkább a határokat feszegetve…

Harminc évig nem volt kutyám. Talán vágytam rá, tervezgettem, ám zajlott az életem, nem fért bele. Még Koperban (Szlovénia) éltünk, amikor születésnapomra kaptam egy boxer utalványt. Sokáig haboztam. Pontosan tudtam ugyanis, milyen komoly elkötelezettséget jelent gazdának lenni.

Nézegettem a hirdetéseket, eszem ágában nem volt örökbefogadáson gondolkodni. Jó vérvonalú, törzskönyvezett, kölyök boxerre vágytam. És aztán egy napon meg is találtam őt…

(A nagyapja volt sokáig a világ egyik legszebbnek kikiáltott kanja, évekig fedezett Amerikában, az ottani vérvonal megmentőjét látták benne.)

(Hiram Optima Grata)

Mohát, a fekete labradort, szintén jó házból vásároltuk, amikor Dexter 7 hónapos volt. Addigra már rájöttünk, hogy egy kutyával sokkal nehezebb, mint kettővel.

Az 1 mindenképp kötöttség, ám kettővel még ugyanúgy lehet utazni, étterem teraszára kiülni, viszont jobban elvannak együtt. Így telt el (2 hetente 1200 kilométeres oda-vissza úttal, hiszen az olasz-szlovén határon éltünk) nagyjából egy év.

Pedro 2011 őszén kérte át magát hozzánk a szomszédból, amikor Balatongyörökre költöztünk.

A befogadása szintén nagy dilemma volt, utólag már látom, valójában ő nyitotta ki a kapukat még 3 kutyának. Pedroval kiegészülve is megpróbáltunk ingázni Budapestre. Az autóban ugyan elfértek, ám hárman már falkává lettek, lehetetlen volt egyedül sétálni velük. Aki a fővárosban, kutyafuttatóban kutyázik, érti, hogy mire gondolok. Így beálltunk arra, hogy a kutyák maradnak helyben, otthon, és mi nélkülük, felváltva járunk (dolgozni) Budapestre.

Gesztenye véletlen szerelem lett első látásra. Öreg, gyepmesteri telepre leadott, halálra ítélt, beteg boxer. Mindent megtestesített, amitől korábban elhatárolódtam. Míg az első három kutyánál nagyjából jól mértük fel, mit vállalunk, az ő esetében fogalmunk sem volt róla. Érzelmi alapokon döntöttünk – később már nem minden percben volt könnyű ezt jó döntésnek ítélni. Viszont olyan nézőponttal lettünk gazdagabbak, amely minket is megváltoztatott.

Megtanultuk élvezni a napok múlandóságát. Az itt és most varázsát. Az lett a mottónk, hogy minden nap olyan, mintha születésnap lenne, emlékezetes…

Trudyt már tudatosan választottuk ki. Gesztenye miatt amúgy is átálltunk másfajta üzemmódra.  Az öreg mini mami már nem bír sétálni, így nekem kellett vállalnom, hogy 3 nagy kutyát viszek reggelente. Mindegy, 1 kutya marad Sándorral, amíg a többiek sétálnak, vagy kettő. (Illetve: 1 kutya miatt nem sétálunk nagyot aznap, ha valamelyikünk egyedül van, vagy kettő miatt.)

Éreztem, hogy Trudynak nálunk van igazi esélye. Kell neki a falka, hogy tanuljon, és a biztonság, kímélet. Itt persze megint változott valami. Trudy volt az első kutya, akitől nem azt vártuk, hogy nekünk jó legyen vele, neki akartuk segíteni. Az csak később derült ki, túl jól láttam, nem csupán a lába sérült. Hosszú időre lesz szüksége, mire talán, egyszer, majd, valóban feloldódik. (Nem nagyon lehet kapukon kívülre vinni, mert azonnal befeszül, szinte sokkot kap…)

Tatai Ödönhöz innen csak 1 lépés volt. Az ugye megint csak mindegy, 2 vagy 3 kutya nem sétál (egyelőre) reggelente (az egyik hátsó lábára nem tud ráállni) amikor a másik 3 igen. Ráadásul Gesztenyén edződve kiképződtünk, mit is kezdjünk az öreg, reményvesztett ebekkel.

Ödön, persze, újabb kihívás. A falkánk tűrőképességének határait feszegeti. De nem tehettünk mást. Számára konkrétan az életet jelenti az egyenletes hőmérséklet, a napi háromszori étkezés, biztonság, szeretet. Hogy mondhattunk volna erre nemet? 

Ui: az előzmények alább részletesen is visszaolvashatók:-)

Épp ma egy éve (október 30.) került hozzánk ez az immár 10 évesnek saccolt, tündéri boxer mami.  Az előzmények ITT és IDE kattintva olvashatók…

A gazdája lemondott róla, amikor idős és beteg lett, ám a NOÉ boxer fajtamentőknek hála – külön köszönet az ideiglenes befogadójának, Perkovics Nikusznak – mi újrahasznosítottuk őt.

Sok apró jel – különösen Trudyval összehasonlítva, akinek tényleg nem volt gyerekszobája – arra mutat, hogy Gesztenyének lehetett otthona, valószínűleg szerették is.

Aztán már nem kellett.

Hivatalosan már nem élne több mint egy éve, hiszen a gyepmesteri telepen kimondták rá az ítéletet.

Íme, az elmúlt 12 hónapjának összefoglalója :-)

Nem tudjuk, pontosan mikor született. Mi ma ünnepeljük meg őt.

A fügebokrok között matató, banánért topogó, békésen szuszogó, vidáman ügető, kicsi boxer anyókát. Látjuk, persze, hogy fogy az ereje…

Megpróbáljuk minden napját olyan széppé varázsolni, mintha mindig a születésnapja lenne. Így ez az írás csak aktuális helyzetjelentés volt:-)

Ezt az írást a felelőtlen és szakszerűtlen szaporítók figyelmébe is ajánlom.

Valójában már akkor kiszúrtam őt, amikor az első hírek megjelentek a Tápos családról. Bővebben IDE kattintva olvashattok a 4 kicsi boxer elképesztő és szívszorító történetéről.

Már akkor sejtettem, a legnehezebb Trudynak lesz gazdát találni, hiszen a hátsó lábai életfeladatot jelentenek. De úgy voltam vele, nem az én ügyem, örülünk Gesztenyének, van dolgunk vele is elég…

Aztán sok héttel később Sándor (a férjem:-) elmesélte, hogy azt olvasta, a Noésoknál mindenféle elfogyott, meg lerobbant, meg nincs… erre ösztönösen azt vágtam rá: úgy tudunk segíteni az állatos klubunk bevételén túl, ha örökbe fogadjuk Tápos Trudyt. (Akkor már 2 Tápos gyereknek akadt gazdája, és a harmadik is biztató kilátások elé nézett…)

Újabb hetek teltek el, mérlegeltem, gondolkodtam, míg arra jutottam, kell, hogy legyen átfedés Trudy és Gesztenye között. Hiszen Gesztenyének szerencsére még talán bőven van előre, viszont Trudynak nincs ideje tovább várni.

Trudy három hónapja lakik nálunk. Azóta tele vagyunk furcsa pillanatokkal, amikor a félelme újra és újra előjön, és ahogy kinyílik a világra. Ő meg tele van vidámsággal, szeretettel, és sajnos igen, fájdalommal is, ami a lábait illeti.

Életem egyik legkülönösebb kutyáját kaptam Trudyval. Nem, most nem arra gondolok, hogy ilyen boxer nincs is. Törpe, rossz lábú, akinek hét hónapig neve sem volt. Ám soha ilyen érdeklődő, minden helyzetet kíváncsian elemző és tökéletesen átlátó, tanulékony kutyával nem találkoztam még.

A méretkülönbség:

Olyan átok rossz, mint egy kölyök és olyan intelligens, mint az a felnőtt kutya, aki mindent ért a világból. Nyilván a korábbi nehéz helyzetek túlélése aktivált benne ilyesfajta érzékenységet. Észrevette például, ha az emeleti folyosón bizonyos szögben helyezkedik el, úgy lehet biztonságos takarásban, hogy a tükörbe nézve azt is látja, hogy ki jön fel a lépcsőn.

Van egy cseresznyefánk, a kutyák alatta hűsölnek, amikor már érik a gyümölcs, hogy a lepottyanó szemekre lecsaphassanak. Trudy azonnal felmérte a helyzetet, azaz, hogy így igen sokat kell várni a csemegére. Ellenben a lelógó ágakról egy harapással könnyedén és azonnal szerezhet magának cseresznyét.

Szóval alaposan felforgatta az életünket, mert minden eddigi szabály kijátszására megtanította a többieket, így most a tápos :-) zsákokat például „páncélszekrényben” őrizzük. Trudy jött rá ugyanis arra, hogyan lehet kinyitni őket, az útmutatásával pedig Gesztenye volt a leghatékonyabb, és nagyjából 3 perc alatt annyi kaját behabzsolt, hogy komolyan aggódnunk kellett érte.

Trudy tehát alapvetően jól van, beilleszkedett. Tanulja a napirendet, kicsit még félénk, kicsit még morog a többiekre, ám nagyon élvezi az életet. (És lopkodja a cipőimet, két papucs valamint egy vadonatúj szandál lett eddig az áldozata.)

Gesztenye számára az igazi biztonság, ahogy a mellékelt képen is látszik:-)

Ez volt eddig a legviccesebb csínytevése, ellopta a kerti papucsomat, elvitte Gesztenyének, aki álmában is hordta egy kicsit :-)))))))))))))))

Moha (a fekete labrador) pedig a haver, akivel rengeteget játszik, labdázik.

Eddig az összefoglaló, most pedig jöjjön a jelen idő.

Trudynak, aki immár elmúlt egy éves, hétfő délben jelenése lesz „a csodatévő” dr. Boda Attilánál, aki eldönti majd, mi legyen a hátsó lábaival. (Lehet, hogy azonnal kés alá fekteti…) Nagyon leegyszerűsítve és nagyon amatőr fogalmazással: a költséges és fájdalmas, valamint hosszú felépüléssel járó műtét (sorozat) nem biztosan segít Trudyn. Viszont ha nem történik vele semmi, kis idő elteltével, nagy valószínűséggel, nem tud majd lábra állni.

Veleszületett, ami van, vagy sérülés, esetleg mindkettő? Ebben a pillanatban mindegy is.

Sajnos Trudy – ahogy sejtettem, bár reménykedtem, nem lesz igazam – nagyon nehezen viseli már a környezetváltozást is. Csütörtök óta van Budapesten Sándorral, akit imád – egyetlen egy másodpercre nem maradt egyedül, és az otthonról magukkal vitt tárgyak ellenére – hirtelen mégis eltűnt a boldog kutya belőle, mindenre összerezzen, nem csóválja a farkát, alig akar enni és a dolgát végezni. Arra már rájöttem, hogy az ilyen kutyák, akiket szűk helyre zártak be sokáig, bizony a szűk helyet igénylik a biztonságérzetük maximalizálására. Másfél nap alatt és a kanapén felépített speciális Trudy-fészek segítségével végül valamennyire sikerült az alapfunkcióit beindítani.  

Pont a különleges intelligenciája, és érzékenysége miatt gyanakodtam arra, hogy nem csak a lába sérült. Nagyon sok időre és folyamatos megerősítésre lesz szüksége ahhoz, hogy talán átálljon majd egy másfajta üzemmódra. Furcsa dolog ez, neki épp a kutyák alapműködését kell megtanulnia, azaz, hogy nyugodtan rábízhatja magát másra is, a gazdájára…

Ilyen kutya nincs és nem is lenne szabad, hogy legyen. De mégis jó, hogy van. Mi őt már a világ legszebb boxerének látjuk. Drukkoljatok neki egy kicsit hétfőn, ígérem, beszámolok a fejleményekről.

Kezdetben voltak a papírszalvéták, meg narancspapírok - hah, van-e, aki emlékszik erre:-) -, aztán kártyanaptárak, és igen, nyalókák színes pálcikái is...

Aztán nagyon sokáig semmi.

Most napfelkeltéket gyűjtök.

Nagyjából fél év telt el azóta, hogy (előzmények:) Gesztenye velünk van. Furcsa időszámítás ez, hiszen most már olyan, mintha mindig itt lett volna. Bár azt hittem, hogy a kutyás előéletem, és a Veszprémi Állatkertben, emberszabású majmokkal töltött korábbi munkám alatt mindent láttam, bizony sokat tanultam az elmúlt hónapokban.

Például azt, hogy küzdeni mennyire természetes dolog, még a legnehezebb helyzetekben is ez a legegyszerűbb út. Bevallom, voltak olyan esték és éjszakák, amikor majdnem lemondtam róla. Bevizesedett a szíve, tüdeje, órákon át ültem a földön és tartottam őt az ölemben, mert ha lefeküdt, fuldokolni kezdett. Ám amikor a szemébe néztem, elszégyelltem magam. Ez a nagyon sokat szenvedett 9 év körüli boxer lány egyetlen egy pillanatra nem adta fel.

Élni akar.

Mostanában jó napok járnak – bár 6 féle gyógyszer kap (a szívére, pajzsmirigyére, veséjére, illetve vitaminokat, valamint egyéb kiegészítőket, hogy a gyomra bírja a sok orvosságot) –, úgy szökdécsel, mint egy gazella, úgy védi a házat, mint egy pitbull, és ha rendet kell tenni a falkában, úgy lepofozza a fiúkat, hogy a 3 lakli azonnal visszavonulót fúj.

Fő kedvence a banán, úgy jöttem rá, hogy rendszeresen kilopta a banánhéjat a szemetesből, és spurizott vele, mint egy féltett kinccsel, a helyére… Így most a délelőtti gyógyszeradagjához megtízóraizhat egy banánt is. Tíz perccel azelőtt, hogy eljönne az orvosságosztás ideje, már a konyhában járőrözik, és áhítattal cuppog.

Az állatorvosunk azt szokta mondani, Gesztenye tulajdonképpen megérkezett Miamiba egy idősek otthonába.

Én meg azt gondolom, miután a gazdája leadta a sintértelepre, járt neki egy másik esély. (Hála a Boxermentőknek.)

Tart, ameddig tart, máris hónapokban mérhető a boldogsága.

Ide mindenképpen fontos üzenetet hozott. Az élet nagyon erős.

Lelkes, bár egyelőre kis létszámú még a (klikk a következő szóra az előzmények elolvasásához) kezdeményezésünk támogató csapata. Ami örömteli, mindig jönnek újak.

A második klubesten a témák középpontjában kutyák voltak. Ez azért hozott izgalmas tapasztalást, mivel így az is kiderülhetett: ha ugyanazt az állatfajt kedvelő gazdák jönnek össze, sokkal bensőségesebb a légkör, nagyon egységesek az energiák, és a csapat rendkívül összetartó, azaz a résztvevők pillanatok alatt egy hullámhosszra kerülnek.

Az első állítás azt képezte le, hogy a gazda problémáinak tükröt tart mindaz, ami az állattal történik. A téma a következő volt: a klubest előtt egy héttel elpusztult egy 10 év körüli eb, „aki” addigi fizikai kondíciója alapján még élhetett volna. A hirtelen halálára az állatorvos sem talált igazi magyarázatot… Valami daganatos betegség lehetett, a kutya menthetetlen volt… A gazda persze nem tudott belenyugodni ebbe, így számtalan kérdés nyugtalanította: netán valaki helyett ment el (= áldozta be az életét) a kutyája? Mit jelent a halála, van-e bármilyen üzenete annak, ami történt?

(A rendszerállítás technikája szerint képviselőt választunk embernek, állatnak egyaránt. Általában fedetten dolgozunk, azaz a részvevők nem tudják, kit vagy mit képviselnek, csupán az állítás vezetője írja fel egy papírra, melyik szereplő mire választódott ki. Így nem az a feladat, hogy a résztvevők tudatosan eljátszanak valamit. Épp ellenkezőleg, kénytelenek a megérzéseikre hagyatkozni. Azaz, hirtelen megjelenő érzések: vonz, taszít, tetszik, nem tetszik, jól érzem magam, nem érzem jól magam, stb. Testi érzetek: hevesebben dobog a szívem, gombóc ül a torkomban, valami lehúzza a vállaimat, stb. Mozgáskésztetés: közelebb mennék az egyik szereplőhöz, vagy távolodnék tőle, mellé állnék, hátat fordítanék, stb. – alapján alakítják ki az a pozíciót, amelyben komfortosan érzik magukat.

Na jössz már játszani? 

Volt egyszer például egy olyan állítás, amelyben a macska képviselője azt mondta, hogy nem lát mást, mint a többiek lábát. Fogalma sem volt róla, hogy ő a macska, ám csakis az állat perspektíváját tudta felvenni…)

Most vissza az eredeti állításhoz, amelyből az derült ki, hogy nincs nagy misztikum a háttérben, valóban eljött a kutya ideje, és bár az állat vágyott volna arra, hogy a gazda elbúcsúztassa őt, utóbbi erre nem volt képes. Inkább mögöttes okokat kutatott, így kerülte ki a fájdalmat és a gyászt. A gazda tehát a kutyára egy saját történetet vetített rá: amíg a kutya itt van, élnem kell, nem vagyok magányos, feladatom van… A kutya története mögött nagyon is valós emberi történet húzódik meg, a gazdának bizony érdemes felmérnie, valójában mivel nem tud szembenézni…

A második állításnak is egy idősebb kutya volt a főszereplője, akit a gazdája örökbe fogadott, nevezzük, mondjuk, Ádinak. Majd még egy kutya kerül a családba, Bogi, őt a gazda találta a Népligetben. Ami probléma: Ádi bármilyen feszültségre rosszul reagál, elbújik, fél, elég az is ehhez, ha a gazda hangosabban beszél. Bogi pedig rendkívül féltékeny arra, hogy a gazda Ádival is játszik. Ilyenkor nekiesik Ádinak, mire a gazda rászól Bogira, ettől meg inkább Ádi ijed meg.

Az állításban sikerült a rangsort helyreállítani, illetve a gazda pozícióját megerősíteni. (Ádi a gazda feszültségét vette át - hogyan szeressem igazságosan mindkét kutyámat? -, Bogi meg a gazda határozatlansága miatt önállóan próbálta eldönteni azt a kérdést, vajon ki fontosabb a gazda számára?)

A gazdának tudomásul kell vennie, illetve mostantól képviselnie is, hogy neki, mint „főnöknek” jogában áll mindkét kutyát úgy szeretni, ahogy ő akarja. A gazda tehát ne legyen hol itt, hol ott, ne álljon hol az egyik pártjára, hol a másikéra, és ne akarja görcsösen egyformán kezelni őket.

Ami más a rendszerállítás megközelítéséből: A vadállatok falkatörvénye szerint a legerősebb a korábban érkezetteket is legyőzi, vagyis nem az életkor számít, hiszen mindig az az alfa, aki erős.  Az ember által alkotott (vegyes) falkában mindez másképp is működhet: az ember sokszor az érkezési hierarchiát tartja fenn, aki előbb jött, annak bizonyos előjogai vannak. Ebből következően az ember felügyelte falkát nem mindig a legrátermettebbnek kell vezetnie. Az a jó, egyébként, ha az állatok eldöntik egymás között a rangsort. Viszont ha komolyabb verekedés van emiatt, netán mobbing (:-), bizony, ez a kifejezés itt is használható = nálunk a falkavezért, az elsőként érkezett, Dexter boxert gyakran kihívja a harmadik kutyánk, Pedro, aki fiatalabb nála, bár erőben nem marad alul, és így időről időre bepróbálkozik, hogy a rangsor legelejére lépjen. Olykor azt a tisztességtelen eszközt is beveti, hogy Dexert a fájós hátsó lábán támadja meg…) a gazda tesz rendet, méghozzá a falka felettiségét demonstrálva.

Ezért nagyon hatékony a rendszerállítás technikájával egy adott falka viszonyrendszerét átnézni: pontosan bemérhető, hol van az a pont a dominanciában, ahol én, mint ember, beavatkozom, sőt, mindenképp be kell avatkoznom, és hol van az a határ, ameddig a kutyákra hagyom a rendezést.

A harmadik állítás annak eldöntését szolgálta, hogy az adott kutya prosztata megnagyobbodását mivel lenne célszerűbb kezelni. (Itt még messze nem életmentésről volt szó!)  Felmerült a műtét lehetősége, a gazda azonban szeretné elkerülni az operációt, inkább a természetes szerekben (fitoterápia) bízik. A kérdése az volt, mi lenne a legjobb a kutyának? Az állítás azt derítette ki, hogy egyelőre nem a gyógymód kiválasztása a legfontosabb. A kutya ugyanis a gazda (stressz)tüneteit vette át, mondhatni pszichoszomatizál = a gazda problémáit ő is stresszként élik meg, és ennek már fizikai szinten is van hatása. Ha a gazda mostantól valóban gazdaként viselkedik,és eleget foglalkozik, sétál, játszik a kutyával, akkor sikerülhet szétválasztani a problémákat, a kutya testi testi tünetei is változhatnak, így könnyebb és hatékonyabb lesz kezelni azokat.

Kérdések, megjegyzések: amit mi csinálunk, nem az állatorvosok és kutyakiképzők munkája ellen hat. Sőt. Egy olyan lehetőséget kínálunk, amely olyankor is segít, amikor nincs más eszköz. Ha elveszítek egy kutyát, és beleragadok a gyászba, nem igazán tudok, merek sem egy kutyaiskolában, sem pedig pszichológusnál segítséget kérni.

A kutyakiképzők elsősorban a kutyák felől közelítenek, mi elsősorban a gazda felől. A lelki tanácsadók ugyan az embert nézik, de kihagyják az állatot a képből. Nálunk a gazda átélheti, megláthatja, megtapasztalhatja a valós képet, és a változás lehetőségét is. Utána pontosabb kérdéssel fordulhat további szakemberekhez, kutyakiképzőhöz, állatorvoshoz, más terapeutához, családállítóhoz…

Hajnali merengés...

Mivel a családállítás egy speciális technika segítségével felszínre hozza és térben megjeleníti a tudattalanban ható rejtett összefüggéseket, ez a módszer alkalmasnak tűnik arra is, hogy segítségével dekódoljuk az ember környezetében élő állatok jelzéseit. Új klubot indítottunk, hogy teret biztosítsunk az állatos témáknak.

Hasonlóképpen járunk el ilyenkor egyébként, mint amikor egy szülő hozza el hozzánk a kisgyereke problémáját. Az esetek döntő többségében két fókusszal dolgozunk, hiszen egy kisgyerek (a saját tökéletes biztonságát keresve) általában azt tükrözi vissza, ami a szülei lelkében zajlik, avagy szolidaritásból, lojalitásból a maga módján megoldást keres a felnőttek problémájára.

Az állatok testi, és viselkedési tüneteinek java is a gazdával, illetve a környezetükben élő emberekkel kapcsolatos. Nem véletlen, hogy az emberi problémák orvoslása után (és ilyenkor ugye a jól ismert terepen mozoghat a családállító) az addig konfliktusos állat viselkedése is megváltozik.

Az első klubesten volt erre egy példa, amikor a kutya furcsa reakciói a gazda párkapcsolati kérdéseihez vezettek vissza. Az illetőnek gyerekkora óta az épp „aktuális", vele élő kutya jelentette a biztonságot. Így amikor felnőtt, az emberi kapcsolataiba is belekeveredtek az állatai, konkrétan a mostani kutyájával – „aki" meglehetősen féltékenyen reagál az idegenekre – védi magát tudattalanul a partnere közeledésétől. A kutya hangosítja ki a gazda zsigeri ellenérzéseit, ezért előbb a gazda lelkében zajló folyamatokat kell megfejteni, rendbe tenni. A végeredmény nem csupán a kutya indokolatlanul agresszív viselkedésének változásában, ám remélhetően abban is lemérhető majd, hogy a gazda sikeresebb lehet a párkapcsolatában.

Visszajelzés 1. : „Már az állítás után is rögtön érzékelhető volt bennem egyfajta megnyugvás. Elmúlt a bennem lévő feszültség, és ez a kutyámon is rendkívüli módon érzékelhetővé vált, ő is megnyugodott. Nagyon jól sikerült megfogni az állítás során a valós problémát, azt, amit még nem vallottam be magamnak sem, vagyis még nem teljesen állt össze a kép eddig, hogy nekem mit jelent a kutya, miért volt rá szükség az életemben..."

Más esetekben nem megyünk bele a gazda problémáiba, azok feloldását meghagyjuk neki, hiszen javulást úgyis elérhetünk az állatok komfortérzetében, hogy a számukra legfontosabb embert a gazdaságában (aki dönt, aki a főnök) erősítjük meg.

Visszajelzés 2. : „Négy kutyám van, egy anya és három lánya. Az volt a kérdésem, hogy miért verekedik két kutyám (testvérek) egymással a négy közül? Minden ok nélkül képesek egymásnak menni és csúnya vérfürdőket rendeznek. Folyamatosan járunk állatorvoshoz, két évvel ezelőtt már tarthatatlanná vált az állapot. Elvittem az agresszornak tartott kutyát iskolába is, a képzés után a helyzet javult, ám a bántalmazott kutyám azóta is egy széken éli az életét, ha a másik kutya bent van a helyiségben. Etetésnél nem veszekednek, ápolásnál nem veszekednek és a bunyók mindig velem köthetők össze. Ha nem vagyok otthon, akkor együtt alszanak, ám ahogy nyitom az ajtót a bántalmazott kutya elindul a székére..."

A kutyák gazdája bevallotta azt is, hogy szinte babázik velük, szó szerint, hiszen babuskáimnak nevezi őket. Talán ebből is adódóan keveredett össze a viszonyrendszer, elfelejtődött, ki a gazda, a kutyák pedig a maguk módján próbálnak valamiféle hierarchiát kialakítani, azaz rendet tenni a rangsorban. A megoldásra mutató oldó mondatok – a családállítás módszere azért mondat ki a problémáira megoldást kereső klienssel hangosan bizonyos összefüggéseket, mert ezzel felismeréssé válik és tudatosodik sok olyan összefüggés, amely addig a tudattalan tartományban hatott – az állatos állításoknál persze eltérnek az egyébként megszokottaktól. Itt a kulcsmondat ez volt: „Én vagyok a gazda, mindannyiótokat szeretlek, ám jogomban áll külön-külön másképp szeretni benneteket."

Az első állatos klubunkban teszteltük azt is, hogy ha szétköltözésre kerül sor, vajon a család macskája – aki a ház meghirdetése óta nagyon ijedőssé vált és folyton elbújik – kivel tartson, hol érezné magát a legjobban.

Terítékre került egy ijedős – férfit, gyereket, gazdát a hátáról minden előzmény és látszólag ok nélkül ledobó – terápiás ló esete is, „aki" korábban magyaros lovasbemutatókon szerepelt és nagy valószínűséggel nem bánt vele kíméletesen az a csikós, aki őt betanította. Az állatba beégett az ember agresszív viselkedése, és mintha benyomódna egy kapcsoló, bizonyos hangszínek, mozdulatok ma is beindítják nála a védekező viselkedéssort. Ilyenkor a családállító annyit tehet, hogy a jelenlegi gazda és az állat kapcsolatának megerősítésével megpróbálja szétválasztani a múltat a jelentől. Azaz a mostani biztonságot és kiszámíthatóságot állítja szembe a korábbi agresszió okozta tapasztalásokkal.

Ez az eset ugyanakkor igazolta az is, hogy mivel az állatokban nincs jelen a tudati szűrő, hiszen érzéseket vesznek át, amelyekre érzésekkel reagálnak, a traumás élmények az emberek számára talán elképzelhetetlenül mély félelmeket váltanak ki belőlük.

És akkor jöjjön még 3 visszajelzés:

„Az állatok ugyanolyan érző lények, mint az emberek, örülnek, félnek, aggódnak,
csibészkednek, segítenek, a különbség ezeknek az érzéseknek a kifejezésében van, hiszen sajátos eszköztárat használnak..."

„Nem gondoltam volna, hogy egy macska képviseletében zsigeri szinten ilyen erős konkrét érzetek – szomorúság, enerváltság, visszahúzódás stb. – jelenhetnek meg. Egészen különleges élmény volt. Remélem, minél többen megértik majd, hogy mit is takar, mire jó ez a lehetőség, én feltétlen javaslom (receptre:-) mindenkinek, aki szereti az állatokat, és aki nem, azaz akár félelmek, fóbiák leküzdésére is."

„Az állatok képessége, hogy megérezzék azt is, amit ki sem mondunk, és talán magunkban meg sem fogalmazunk, de ŐK ennek ellenére a maguk módján reagálnak. Azt gondolom, hogy aki nyitott erre a módszerre, szereti és tiszteli a saját állatát, sőt általában az állatokat, annak egy új perspektíva lehet ez a fajta állítás..."

Nagyon köszönjük az első állatos klub résztvevőinek vállalkozó kedvét és aktív segítségét!  

A klub tovább működik, a honlapunkon, a programok között feltüntetjük majd a következő időpontot, addig is várjuk a témával jelentkezőket. Szívesen vesszük állatvédők, kutyakiképzők szakmai együttműködését is. A klubestek teljes bevételét, minden alkalommal egy olyan szervezetnek, programnak ajánljuk majd fel, amely állatok mentésével, védelmével foglalkozik...

Az első klubesttel a NOÉ Állatotthon Alapítvány Boxer fajtamentő csoportját támogattuk.

Kapcsolat: federer@rendszerakademia.hu

Egy hete gyűlnek a szavak. De valahogy nehéz mondatokba rendeznem őket. Pedig milyen egyszerű helyzet. Lett még 1 kutyánk.

Igen, minek is?

Nincs oka, csak története, amit elmesélni nehéz, hiszen érzések vezettek el hozzá. Na, jó, megpróbálom.

Minden ott kezdődött, hogy az első emeleten lévő konyhánkban mezei egerekkel közösen telt a nyár egy része. Mire a nagyon szívós vakondot, aki a szépen rendbe hozott kertünket alaposan felforgatta, az összes létező praktikával legyőztük végre, az egerek a tetőtérből költöztek be mindenféle „falhiányon”keresztül, és alaposan kikészítették az idegeimet. Zabálták a kutyatápot, nem mentek bele semmilyen csapdába, így aztán hívtam hozzájuk egy szakembert…

Fura dolog ez itt falun, mindenkinek több arca van, a körzeti megbízott vágta ki a fenyőfánkat, az önkormányzati képviselő tisztította a szőnyegpadlónkat, a minigolf-pálya tulajdonosa pedig irtotta az egereinket. Szeretnék jegyszedő lenni a balatonedericsi Afrika Múzeumban…

A felújítókat, akik szétbombázták augusztusban a konyhát, arra kértem, hogy minden rést, szellőzőt, lyukat tüntessenek el, és ne meséljenek arról, mit találnak bontás közben.

Hát, ezért gondolkodtam el, kéne egy macska. Egérfogó macska.

Kaptam is tippeket, aztán egy konkrét ajánlatot, Zsiványka az egyik tanítványunknál született, tündéri cirmos, már a szállítóládákat nézegettem neki, meg macskakaját, amikor rádöbbentem: sosem biztos, hogy egy macska egeret fog, és ennyi energiát, szeretetet, pénzt, egy kutyába is beleölhetnék.

A szállítóládás internetes oldalról valahogy a Noé Állatotthonba, onnan is a boxer fajtamentőkhöz kerültem, és másnap jelentkeztem ideiglenes befogadónak. Nem lehettem, persze, Balatongyörök messze van Budapesttől, a befogadott kutyákat pedig mutogatni kell a leendő gazdiknak, értem, persze.

Viszont, akivel beszéltem, megemlítette, hogy az idős boxerek helyzete a legnehezebb, pláne, télen, innen már csak egy lépés volt, szuka, kb. 9 éves, szerintem nincs egészen annyi, szóval, egy hete velünk él Gesztenye.

Azt hittem mi adunk, de nagyon sokat kaptunk az érkezésével.

Értelmezni tudom a feltételek nélküli szeretetet.

Kicsit lelassultak a mindennapjaink az ő tempójára.

Végre nem maradunk le saját magunkról…

A nap sajnos már egyre távolabb kel fel...

...és a felhők nem kímélik...

...azért még sokszor kisüt...

...aminek ez az egyik eredménye = saját füge:-)

A csend pedig egyre nagyobb...

 ...amit persze nagyon lehet élvezni:-)

 Bent is:

és kint is: 

VÉGE:

VÁRUNK BENNETEKET JÖVŐRE IS!

A rendszerszemléletű asztropszichológia tanácsadók számára fontos kapcsolat a NAP:

Néhány hete még ide is felmásztunk: 

Mostanra ilyen lett:

A kilátót időközben elvitték felújítani.

Az út, amit beragyog a fény:-)

Készen állok:

Ki jön még? 

Asztrológus(Tick Ervin) segédeszközökkel:

ÉS ENNEK A HÉTNEK MÉG NINCS VÉGE:-)))

Kik vagytok?

...kicsit kivagyunk a hosszú út után :-)

Most már (hőség!) csak itt elviselhető a tábornyitó:

Most már egy kicsit én is kivagyok:

Intermezzo: csőtörés az utcánkban, táborozókkal teli házban fél napig víz (WC) nélkül...

Még a reggeli séta is komoly polémiával teli:

...és olykor szükség van magányos pillanatokra is:-)

MOSTANRA (szinte) MINDEN TABU CÁFOLVA: Ki mondta, hogy szabadban nem lehet állítani?

Szabad este teliholddal: 

Előtte:

Utána:

A fogadóbizottság:

Welcome:

Mindig így kezdődik: 

Aztán meg így folytatódik: 

Tarot-állítás:

folyt. köv.

Alaposan rápihentünk:

Aztán beindult nálunk az élet: 

No meg a munka is:

Korán kelünk egy kis hajnali lélekmelengetésért: