Az kellett mérlegelnem Pedroval kapcsolatban, vajon belefér-e az időmbe, hogy vele külön is foglalkozzam. Lesz-e elég energiám rá, hogy megfelelően szocializáljam őt, és megtanítsam lépésről lépésre mindenre, amire szüksége van. Még ha lelkesedésből rávágtam volna is igeneket ezekre a kérdésekre, a kivitelezéssel bajban voltam.

A feladat nem egyszerű ugyanis: adott egy fiatal kutya, aki nem tud kötődni, egyetlen megoldást ismer a helyzetek többségére, az elfutást, azaz a szökést. 

Hogyan fogok 3 kutyát sétáltatni, akik közül az egyik folyamatos kontrollt igényel? Mi lesz Mohával, a saját labradorommal, aki szinte el sem mozdul el mellőlem? 

Sorakoztak a kérdések... Végül, nehéz szívvel ugyan, de nemet mondtam Pedrora. Nincs más megoldás, el kell őt ajándékoznunk. Épp itt tartottam a töprengésemben, amikor a férjem megjelent a szobaajtóban, és a következőt mondta: - Eldöntöttem, én bevállalom ezt a kutyát.

Csak néztem rá elképedve. Hónapokig kézből kell etetned, minden lépését figyelemmel kell kísérned, neked kell sétáltatnod, soroltam kapásból a következményeket. Utóbbi tűnt egyébként a legnagyobb kihívásnak, Sándor ugyanis nem szívesen mozdul ki, ha nem muszáj, különösen akkor, ha a hőmérő higanyszála 10 fok alá süllyed. Nem elsősorban kényelmi szempontok miatt, ám pillanatok alatt megfázik, és akkor lázas lesz, meg köhögni fog - voltak olyan évek, amikor októbertől márciusig tartott egyfolytában ez az állapot. Ezért is költöztünk a közeli tengerpartra, és emiatt döntöttünk a Balaton mellett, amikor hazajöttünk. Az itteni mikroklíma talán megmenti őt a folyamatos betegeskedéstől.

Ha bevállalod, végig kell csinálnod, próbálkoztam, ez a kutya nem bír ki még egy csalódást, váltást. Sándor csak mosolygott, és bólintott. Minden további kételyemet is azzal söpörte le, hogy majd megoldjuk valahogy.

Felhívtam este Pedro tulajdonosait, és arra kértem őket, engedjék el velünk a kutyát másnap Budapestre. Pénteken megyünk, kedden jövünk, szeretnénk megnézni hogyan viselkedik egy idegen környezetben, mit szólnak hozzá a saját kutyáink, stb. Abban maradtunk, hogy reggelre választ adnak.

Ezek voltak talán a legnehezebb órák, lélekben mi már döntést hoztunk, mi lesz ha ők mégis meggondolják magukat. Sokáig forgolódtam álmatlanul azon az éjszakán. Hajnali három körül aztán egy éles ugatásra riadtam fel. Gyorsan körbenéztem, Dexter és Moha békésen szuszogott a szobában. Ekkor újabb ugatás hangzott fel, tehát nem álmodom...