Fura dolog ez a behavazottság, nekem például tetszik. Talán eleve katasztrófaturistának születtem, már gyerekkoromban élveztem, ha nem volt áram, és gyertyafény mellett telt az este.
Életem egyik legjobb részének tartom azt a majdnem háromnegyed évet, amit nemrég egy olyan 20 fős olasz-szlovén határfaluban töltöttem el ahol nem volt mobilhálózat, internet, és a vezetékes telefon is csak az első gyenge szélig működött.
A házban - végül nem vettünk meg :-) -, előbb a fűtés ment tönkre, amivel a meleg víz is eltűnt, aztán már a vécét sem lehetett lehúzni. Nagy esőben ellenben bokáig jártunk a folyosón a vízben - mindezzel együtt a helyzet maga volt a béke, végre jutott időm olvasni, gondolkodni, jókat főzni, és csak úgy bambulni a naplementét.
Félreértés ne essék, nem nélkülözésre, és szenvedésre vágyom. Viszont minden ilyen rendkívüli helyzet arra késztet, hogy rangsoroljak, és mérlegeljek.
Az a legjobb benne, hogy nem segít a rutin, mindent újra kell tervezni a pillanatnyi helyzethez szabva, és hirtelen annyi minden belefér egy napba. Kicsit olyan, mint amikor valakit néhány napra ágyban fekvő beteggé nyilvánít az orvos. Megjegyzem velem ilyen ritkán fordul elő, ha rajtam múlik, nincs olyan, hogy nem tüsténkedem.
Talán ez az igazi ok, azaz, hogy amikor épp nem rajtam múlik, amikor tényleg külső körülmények szorítanak megállásra, boldogan adom át magam a helyzetnek.
Azt is nagyon szeretem, hogy az emberek sokkal közvetlenebbé, és elfogadóbbá válnak ilyenkor. Tegnap mindenkinek volt egy jó szava a betérő másikhoz a falusi boltunkban. Aggódva tárgyaltuk, ki mennyit lapátolt, az eladók pedig készségesen előhordták a teljes raktárkészletet.
Szóval behavazódva lenni jó, mert az esendőségünkkel szembesülünk.
És ma pörköltet főzök, biztos, ami...
