Azt hittem rutinos örökbefogadók vagyunk, hiszen eddig öt kutyát vettünk magunkhoz menhelyről, kettőt pedig családból. Van plusz kettő saját, az idén tavasszal a falkánk 6 tagú volt. Két öreglánytól búcsúztunk el ugyanis 2017-ben, a megelőző évben pedig egy idős boxerapótól. És ez nem csupán a mi szívünket viselte meg, Trudy, az 5 éves zsebboxerünk (egészen úgy néz ki, mint egy boxer, csak miniben, nyilván keverék:) totál depresszióba esett. Nagyon kötődött ugyanis a falkánk nyugdíjas szekciójához, nélkülük egyszerűen nem találta a helyét. Kutyabánatot talán kutyával orvosolhatunk, ezért döntöttünk egy újabb örökbefogadás mellett.
Most először nem a reménytelenek között is a legreménytelenebbet kerestük: kedves, problémamentes, korban passzoló, és nagyjából hasonló méretű Trudy barátnőjének jó boxerre vágytunk. És íme, megjelent a NOÉ-ban Jázmin, aki tökéletes választásnak tűnt.
Minden simán ment, Jázmin megérkezett, mi a pöttyei miatt azonnal átkereszteltük Pannira, és hátradőltünk. Volna, ha Jázmin, aki egy napig sem volt Panni, akár egyetlen pillanatra megállt volna. Ám ő csak futott idegesen körbe, és csak addig lassított le, amíg valamelyik, épp útjába kerülő, iránta kedvesen érdeklődő kutyánknak neki nem ment. Trudy feje konkrétan eltűnt néhány másodpercre a szájában.
Sebaj, láttunk már ilyet, megoldjuk, meg majd az idő, türelem, néztünk egymásra a férjemmel. Egy kis verekedés mindig van, ha új kutya érkezik. Dominálnak, átrendeződik a rangsor a falkában, nincs nagy baj, vér soha nem folyt. Eddig. Bonnie – mert a második naptól már így hívjuk, Bonnie Parkerről, a hírhedt és kegyetlen gengszternőről elnevezve – nekiment, és elképesztő technikával másodpercek alatt a földre vitte Dextert, a nála legalább 20 kilóval erősebb, így legalább kétszer nagyobb 8 éves (ivartalanított) kan boxer falkavezérünket. A torkának esett, és ezzel elszabadult a pokol.
Nem vagyunk ijedősek, kutyaverekedést is láttunk már, ám itt tényleg vér folyt, Bonnie-t pedig se szóval (=üvöltve), se vízzel lelocsolva nem lehetett lefejteni, és kicsit nehezítette a dolgunkat, hogy a másik öt kutya is akcióban volt. Bonnie tépte Dextert, a többiek meg Bonnie-t. Végül a klasszikus erőfölény vált be, Sándor egy alkalmas pillanatban elkapta, megcsavarta a nyakörvét, felemelte a levegőbe, és ezzel a fojtással végre lehámozta Dexterről.
Ekkor egy kicsit elbizonytalanodtunk.
A falkánk egy része nagyon nehéz előéletű kutyákból áll, akik megszokták egymást, de normális kommunikációjuk a vicsorgás, morgás, így biztosítják a saját territóriumukat, és erősítik a biztonságérzetüket. Például Trudy, akinek 7 hónapos koráig neve sem volt, egy szűk helyen élt bezárva a testvéreivel, az egyik hátsó lábát pedig nagy műtéttel újra kellett építeni, ki tudja milyen sérülés miatt. Bubu, akit láncról mentettek, majd 3 kutya szétszedte csontig lecsupaszítva egy éjszaka, hogy úgy varrták össze a bőrét patchwork takaróként, így a testfelülete harmadán már soha nem lesz szőr. Vénusz, akit annyit vertek, bántottak, hogy eltűnt belőle a kutyák ösztönös hűsége, és csak a félelemből támadás maradt meg benne, minden félreérthető, számára riasztó, fenyegetőnek tűnő mozdulatra ugrik…
Bonnie persze vicsorgásra, morgásra azonnal lecsapott. Nem maradt más eszközünk, mint állatvédősök tanácsára, és az állatorvosunkkal konzultálva átmenetileg leszedáltuk kutya nyugtatókkal. Szeparálni nem tudtunk, mert épp egy nagy felújítás utolsó részébe csöppent be, amikor is egy volt büfé egybenyitott 60 négyzetméterén éltünk, mi ketten és a hét kutya.
Az utolsó nagy verekedés egy hónappal ezelőtt robbant ki, akkor a valamilyen harci kutyákból (pitbull, cane corso, rottweiler, staffordshire terrier, ?) összeállt, és Bonnie-nál szintén legalább 20 kilóval súlyosabb Vénusz lett az áldozat – Dexter, mint falkavezér, már elő se jött a nagy verekedésre. Csak a szomszédok, akik ijedten kérdegették, mi ez a kutyaviadal.
Szóval Bonnie-ról kiderült, hogy harca képezték ki. Tökéletes a technikája, azonnal földre visz, torokra megy, és harap. A teste tele van korábbi sérülésekkel, az egyik mellső hónaljában az inakat is átharapta egy másik kutya, a farkát nem levágták kölyök korában, valamikor később csonkolták, méghozzá elég brutálisan, a koponyacsontja egy kicsit ferde, talán egy ütés, vagy rúgás következtében…
Mindezen változtatni nem tudunk. Megtapasztaltuk, hogy bizonyos kutyák múltja nem írható felül, azzal együtt kell elfognunk őket, amit már örökre magukkal cipelnek. És ehhez olykor alkalmazkodunk is. Vénuszt például csak akkor simogatjuk meg, ha ő odajön, és kéri.
Néha elképzelem, mi lett volna, ha Bonnie beszabadul egy budapesti kutyafuttatóba, ahol, mondjuk, beleköt egy elkényeztetett, kellően agresszív apróbb kutya.
Szerencsére a véletlen idehozta őt, nálunk mindig szem előtt van, és úgy hisszük, a kezdeti villongások után a falka is jó hatással lehet rá. Szeretettel, türelemmel terelgetjük, a számára veszélyes, konfliktusos helyzetektől óvjuk. Reménykedünk, hogy idővel előjön belőle az a kutya is, aki a rossz hatások nélkül valójában lehetett volna.
Egyébként az emberekkel cukimuki, engedelmes, verekedésen kívül hallgat minden vezényszóra, szépen sétál, és tökéletes kanapégénekkel bír. Csont és bőr volt, amikor megérkezett, mostanra szépen kigömbölyödött. Imád enni, bár bizonyos ízekkel még csak most ismerkedik, nem kóstol meg akármit. Viszont képes órákat leselkedni a kerítésnél, ha a szomszédban grilleznek. Viharban úgy kell beparancsolni, mert ellentétben az ágy vagy asztal alatt menedéket kereső félős kutyáinkkal, Bonnie kirohan és ugat felfelé a felhőknek.
A falka helyzet napról napra jobb: Bonnie most kedvesen kikerüli a hisztiseket, és a labradorokkal kimondottan összebarátkozott. Ja, és Trudy már nem depressziós:)
Féderer Ágnes
