„Annak tudatában, hogy az állatok érezni, szenvedni és örülni képes élőlények, tiszteletben tartásuk, jó közérzetük biztosítása minden ember erkölcsi kötelessége.” (Az 1998. évi XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről)
Chuck Norris törzshelye az egyik keszthelyi élelmiszer nagyáruház főbejárata. Időről időre feltűnik arrafelé, és a bánatos szemeivel hódít. Nyáron mindig nagyobb rajongótábort toboroz maga köré, hiszen a környéken nyaralók, különösen az osztrákok, németek nem tudnak úgy elmenni mellette, hogy egy kis barátkozás után ne kínálnák meg valamivel. Évek óta látom ott, ám a legtöbbször csukott szemmel próbálok túljutni rajta. Nem menthetünk meg minden kutyát, mantrázom, engem már így is öt örökbefogadott vár otthon.
Tavaly ősszel aztán valami megváltozott. Az egyik délelőtt egy nő nyakörvön ragadta a kutyát, és közben hevesen telefonált. Most először nem volt erőm menekülni, megálltam, és kérdeztem. Így derült ki, hogy mások is ugyanúgy sajnálják ezt a kutyát, mint én. A hölgy, akinek bizonyos, későbbiekben részletezett okok miatt nem írom le most a nevét, elmesélte, hogy a menetrend mindig ugyanaz. Felhívja az ebrendészt, aki hivatalból foglalkozik a kóborló kutyákkal. Ő aztán értesíti a gazdát, aki szerint minden így van jól, a kutya majd úgyis hazatalál magától…
Ismét elteltek hónapok, és néhány héttel ezelőtt Chuck Norris – akit a helyi állatvédők neveztek el így, mivel szerintük a feje nagyon hasonlít az amerikai akcióhősre – nyakörv nélkül, koszosan, és az egyik hátsó lábát húzva bolyongott az áruház parkolójában. Bárki közelített felé, a korábban csendesen szomorú kutya most morogni kezdett. Valaki úgy tudta, nemrég elütötte egy autó. Az állapotának látványos romlása kiverte nálam a biztosítékot. Kiderítettem az illetékes gyepmester telefonszámát. Ő a felháborodott monológom után visszakérdezett: mégis, mit tudok csinálni? Többször hazavittem, másnap újra az utcán volt – tette még hozzá. És ha én bejelentést teszek a jegyzőnél? – tudakoltam. Mire ő: - Eltelik néhány hónap, aztán talán születik egy határozat, és talán kiszabnak némi pénzbírságot, amit úgysem fog befizetni a gazda, vagy még rosszabb történik, elaltatja a problémás kutyáját.
Ekkor fogalmazódtak meg bennem a következő kérdések: vajon kire tartozik egy ilyen kutya ügye? Kinek és hogyan kell megvédeni őt? Ki dönti el, hogy egyáltalán megmentésre szorul-e?
Az utóbbi megközelítés vált aztán a legérdekesebbé, amikor meglátogattam a kutya gazdáját. Így derült ki, hogy Chuck Norris becsületes neve Morzsi, 14 éves, és beteg, gyakran vannak epilepsziás rohamai. Az idős gazdája Keszthely belvárosában egyedül él egy nagy házban. Ennek a betonozott, és fallal zárt udvarán, kutyaházban lakik Morzsi, akiről már azt is tudom, hogy vizsla mellett labrador keveredik benne. Elhittem a 76 éves nőnek, hogy ő biztos abban, minden rendben van Morzsival, hiszen nyáron még a néhány kilométerrel odébb fekvő családi nyaralóba is elviszi magával. Enni ad neki, „külön hűtőben tárolva a sok finomságot”, orvoshoz is jár vele, és „takarítja a piszkát”. Amikor aztán telefonon elolvastam neki a cikk tervezett szövegét, külön kérte, hogy ne nevezzem kóbor kutyának Morzsit, hozzátéve: soha nem volt megkötve, nem verték, nagyon szeretik.
A csavargásról így fogalmazott: - Nem lehet visszatartani, ilyen típus. A sétáló utcában mindenki ismeri, szereti. Amikor kiállok az autóval, könnyen kiszökik, megy, menjen, elengedem, legalább kifutja magát, megmozgatja az öreg csontjait…
Hosszasan beszélgettünk még, jó hangulatban, megértettem, hogy soha nem fogunk hasonlóképpen gondolkodni a kutyatartásról. Nem jelenthetem azt ki, hogy Morzsinak rossz gazdája van. És minél többször elolvastam az állatvédelmi törvény szövegét, annál inkább összezavarodtam. Hiszen nincs egyértelműen megfogalmazva, mire van szüksége például egy 14 éves, epilepsziás kutyának. Ha tehát feljelentést tennék, akár Morzsi, akár más, hasonlóan csavargó kutya miatt, csak azt írhatnám le, amiben én hiszek, ami szerintem jó lenne neki(k).
De akkor ki az, aki elfogulatlanul eldönthetné, minden rendben van-e a keszthelyi Chuck Norris-szal?
A környékbeli állatvédők közül eleinte többen is nagyon kedvesen próbáltak segíteni. Végül senki nem vállalta névvel a meglehetősen markáns véleményét, amibe beletörődtem. Önkéntesként, sokszor erőn felül, a helybeliek jóindulatának kitéve teszik a dolgukat, és úgy érzik, egy esetleges konfrontálódó kiállás Morzsi szükségletei mellett, nem tartozik ebbe, pláne, hogy ez a kutya nem olyan szörnyű sorsú, bántalmazott, megkínzott eb, mint amilyenek miatt nap, mint nap összefacsarodik a szívük.
Próbálkoztam a város jegyzőjénél is – elvileg nála tehetnék bejelentést kutyaügyben –, elküldtem e-mailben a kérdéseimet neki, ám válaszra sem méltatott. Végül minden szál újra Kalmár Gáborhoz, a keszthelyi gyepmesterhez vezetett, akivel Morzsiról már telefonon egyeztettem. Róla mindenki azt állította, hogy igazi kutyasuttogó, nagyon ért az állatokhoz. Ha valakinek még mindig a hurokkal vadászó, kutyákat gyilkoló sintér képe ugrik be a kóbor állatok ügyét hivatalból intéző személyekről, íme, a modern változat.
Kalmár Gábor valójában teniszedző, állatvédő, és azért lett belőle, tulajdonképpen a szabadidejében, szerződéses gyepmester, mert elege volt abból, hogy azt látta, a bajba került állatok nagyon kiszolgáltatottak. – Mindkét oldalt megpróbálom megérteni – meséli –, ha kell, a gazdákkal harcolok, csitítom az elvakultabb állatvédőket, de habozás nélkül szembeszállok a hivatalokkal is.
Eredményes és kitartó szakmai lobbizásának bizonyítéka az ötmillió forintos önkormányzati támogatással tavaly felépített keszthelyi ebrendészeti telep, amelyet valójában a Kalmár Gábor részvételével létrehozott Morzsa Állatvédelmi Alapítvány működtet. (Ez a Morzsa egy kistacskó volt. Két hétig brutálisan kínozták a tartói, gazdának ugyanis nem nevezhetők. A kutyát még élve hozták el tőlük, de az életét már nem, csak az emlékét tudták így mementóként megmenteni. )
Végre megtaláltam tehát a hiányzó láncszemet. Azt az embert, aki lehet szubjektív egy kutya ügyének elbírálásában. Ráadásul teljesen szabad keze van, a döntéseit valójában senki nem ellenőrzi. Mivel a hivatalok a telep létrehozásával letudták ezt a kérdéskört, csupán rajta múlik, hogy a bajba került kutyák ügye hogyan oldódik meg. Ez sajnos azt is jelenti, hogy akkor sem mindig számíthat hivatalos segítségre, amikor az állatkínzás egyértelmű.
Kalmár Gábor ontja magából a hol elképesztő, hol szívszorító, hol felháborító történeteket, ezek közül most csak egyet osztanék meg, amely a mindennapos dilemmáit jól szemlélteti. Huszonhét staffordshire terrier él valahol egy keszthelyi telepen, vitatható körülmények között, olykor a környékbelieket is terrorizálva. Ha beindul a hivatalos gépezet, és a kiszabott pénzbírságokat nem fizetik be a kutyatartók, jöhet az elkobzás.
– Rendben, elhozom a kutyákat, de aztán hova teszem? – kérdezi a gyepmester. – A telepre nem férnek be, az az összeg, amit havonta a működtetésre kapok, összesen 167 ezer forint, nem elég ennyi kutya orvosi vizsgálatára, etetésére. És ebből a pénzből kell egyebek mellett a benzinemet is kifizetnem, meg a többi kutyát is megfelelően ellátnom. Most azért altassunk el 27 kutyát, mert nincs megoldás rájuk? Így amíg csak lehet, ott maradnak, ahol vannak…
Itt a válasz tehát, amit kerestem. Messze nem tartunk még ott Magyarországon, hogy arról döntsünk, vajon egy kutya családtag vagy használati tárgy. A gazdájuk által utóbbi kategóriába sorolt ebek körülményeivel egyelőre nincs lehetőség foglalkozni, ezért hunyja be a szemét velük kapcsolatban szinte mindenki. Hiszen naponta kell(ene) menteni valóban életveszélyben lévő kutyákat. És nagyon sok megkínzott kutyának még így is későn érkezik a segítség. Legfeljebb a – Kalmár Gábor szóhasználatával – „kanapé állatvédők” hangoskodnak néha egy-egy Morzsi miatt. Ezeket az ügyeket azonban egyelőre inkább az élet oldja meg, a kutyák megöregednek, majd egy napon elpusztulnak.
Február 20-án, szombaton az állatkínzás ellen tüntetnek Budapesten eddig példátlan összefogással állatvédő szerveztek, és állatszerető civilek. Azért emelik fel a szavukat, hogy legalább az egyértelmű esetekben visszatartó erejű büntetést kapjanak azok, akik szándékosan bántanak állatokat. De talán jut néhány másodpercnyi szolidaritás a kihasznált, magukra hagyott, tárgyként kezelt kutyáknak is, akik ugyanúgy szeretnek és kötődnek, mint szerencsésebb társaik.
Morzsi gazdája búcsúzáskor elmesélte, hogy éjszaka nagyon megnyugtató neki a kutyája jelenléte az udvaron. Tőle tudom azt is, hogy Morzsi sokszor elhurcolja a gumiszőnyegét sötétedés után az udvaron oda, ahova a gazda hálószobájának ablaka néz. Ott fekszik le pihenni, hogy minél inkább a gazda közelében lehessen.
KERETES: A törvény így rendelkezik
Az állat károsítása: az állat testi épségének, szervezetének, pszichikai állapotának vagy viselkedésének tartós, hátrányos megváltoztatása.
Állatkínzás: az állat szükségtelen, fájdalmat okozó bántalmazása, vagy olyan hatást eredményező beavatkozás, bánásmód, valamint szükségleteinek olyan mértékű korlátozása, amely tartós félelmet vagy egészségkárosodást okozhat, továbbá az öröklődő betegségben szenvedő – nem kísérleti célra szánt – állategyed tenyésztése, szaporítása.
A jó gazda gondossága: az az emberi tevékenység, amely arra irányul, hogy az állat számára olyan életkörülményeket biztosítson, amely az annak fajára, fajtájára és nemére, korára jellemző fizikai, élettani, tenyésztési és etológiai sajátosságainak, egészségi állapotának megfelel, tartási, takarmányozási igényeit kielégíti (elhelyezés, táplálás, gyógykezelés, tisztán tartás, nyugalom, gondozás, kiképzés, nevelés, felügyelet).
Az állattartó gondoskodni köteles az állat megfelelő és biztonságos elhelyezéséről, szakszerű gondozásáról, szökésének megakadályozásáról.
