Halk csörömpölésre lettem figyelmes, apró motozásra. Azonnal felpattantam, és kinéztem. Sötétség, csönd. Aztán Pedro oldalgott ki a jellegzetes labradoros wasn't me arckifejezéssel a konyhából. Mondanom sem kell, a konyhapulton hűlő húsvéti sonkára a földön találtam rá. Ám decensen tányéron, úgy, ahogy hagytam. Pedro nem nyúlt hozzá, csupán egy szinttel lejjebb helyezte.
Ez a tavasz:-)
A labradorok falánksága egyébként köztudott. Moha is bármit megtenne egy-egy plusz falatért, sajna én nagyon szigorú vagyok:-)
Egyetlen egyszer próbált ételt lopni, azt is mesterien. A fiamnak kikészített tojásos nokedli landolt a konyha kövén, én már arra érkeztem, hogy Dexterrel nagy egyetértésben falatozták. Máig rejtély, hogyan csinálta. A tányér, amire kiszedtem a nokedlit, ugyanis érintetlenül hevert az evőeszközök, pohár, és a szalvéta között.
Megjegyzem, Mohából zseniális piaci tolvajt lehetne nevelni. Úgy tud bármit elrejteni a szájában, például a budapesti kutyafuttató közösen használt labdáit, hogy csak később, azaz otthon derül ki, magával hozta. Finoman, és észrevétlenül emel el bármit (labda, radír, zokni, stb.), amit a maga számára fontosnak ítél.
Pedro eddig nem tett hasonlót. (Pardon, egy alkalommal a saját tányérjából vett ki az etetés hivatalos kezdete előtt egy farhát darabot. Mivel épp rajtakaptam, az orrára koppintottam.) A húsvéti sonka azonban komolyan lázba hozta. Még ma is, amikor hivatalosan szétosztottam reggelire - nem a kutyáknak:-), átszellemülten szimatolt utána.
Na, jó, kapott aztán belőle ő is egy kis kóstolót.