Szerdáig az egész hetem arra ment rá, hogy összeszervezzem a szombati oktatási napunkat. Emiatt elmaradtam a hosszú hétvége egyéb teendőivel, úgymint például bevásárlás. Gondoltam, majd csütörtökön reggel… Igen, akkor már havazott, vízszintesen, meglehetősen erős széllel. Mondja a ZURAM, hogy várjak, hátha délre valamivel jobb idő lesz, illetve semmiképp ne akarjak kocsival Keszthelyre menni. Vártam. Ám akartam.
Aztán úgy döntöttem, csak egyre rosszabbodik a helyzet, nem várok. Reggel 9-kor a faluban még egészen tűrhető volt a helyzet, a behavazott új balatongyöröki körforgalmat pedig szintén jól vettem. Az első sokk akkor ért, amikor egy utasszállító buszt láttam becsúszva az árokba, de akkor már inkább előre, mint hátra.
Be kell, hogy valljam, nem vagyok nagyon rutinos vezető, bár a magam módján imádom:-), a kocsim is egy használt Seicento, noha téli gumikkal!
A lényeg, hogy rendben eljutottam a kiszemelt áruházi parkolóig. Olykor azonban csak sejtettem az irányt, viszont nem láttam. Amikor kiszálltam, a fél arcom szinte pillanatok alatt lefagyott, ahol a szélvihar érte. Bevásárlás, ügyek elintézése, aztán hosszas autótisztítás után – egy óra alatt jégkocka lett belőle – irány haza.
Meggyőződésem volt, hogy nem lehet semmi baj, szinte senki nem volt az úton, lassan mentem, lesz, ami lesz, zene felcsavar, hajrá…
Valahol a 71-esen egy rendőrautó állt aztán keresztben. Gondoltam, milyen vicces lenne balra indexelve kikerülni, még sosem voltam autós üldözés részese, pedig a Taxi és A szállító filmekből próbálok trükköket ellesni, minden esetre…
Jó, persze, inkább lassítottam, ők meg intettek, hogy menjek le jobbra. Nem is ez volt a gond, csak hogy akkorra már 3 másik autó jött libasorban mögöttem.
Vannak ilyen pillanatok az életben, amikor dönteni kell.
Leállok hisztizni, telefonos segítséget kérni, vagy megyek valahova, előre?
Nagy önuralommal az utóbbit választottam. Noha itt élünk 1,5 éve, erre még sosem jártam, viszont egyetlen lehetőségem maradt, a kertek alatti legegyszerűbb utat megtalálva eljutni Györökre.
Én, aki mindig fennhangon szidom a kerékpárútra nyáron autóval behajtókat, most szintén ezt tettem, ez tűnt ugyanis a legbiztosabb megoldásnak. A sűrű fasorral szegélyezett keskeny rész volt egyedül védett az akkor már mindent elnyelő hófúvástól.
Mögöttem kitartott a másik három autó, ha a vezetőik netán azt hitték, biztosan tudom, mit csinálok, most utólag is elnézést tőlük ezért. Csak vezettem, és közben azon imádkoztam, az ellenkező irányból ugyanitt, ugyanez, velünk egy időben, senkinek ne jusson eszébe. (Az egy autónyi széles aszfaltút két szélén árok van.)
Végül szerencsésen és meglepően gyorsan hazaértem, csupán a kertben csúsztam meg, illetve akadtam el a hóban a garázs felé. De ott már a házi katasztrófamentőm egy nagy lökéssel kisegített:-)
Tanulságok: nagyon könnyű abban hinni, hogy velünk biztosan nem történhet meg az, ami mindenki mást veszélyeztet.
Szinte határtalan az ember önbizalma ilyenkor, majd megoldom valahogy, ha mégis.
Pláne, ha valami, számunkra fontos(nak tűnő) cél elérése miatt kockáztatunk.
A péntekem aztán azzal telt, hogy a több napos munkámat negligálva csináltam vissza mindent. Hajnaltól estig üldözve a hallgatóinkat, lemondtam a szombati, vasárnapi programunkat.
Nehogy bárkit is az akarata, félelmei ellenére útra kényszerítsünk, és olyan helyzetnek tegyünk ki, amely számára túlzott kényelmetlenségekkel, illetve netán még veszéllyel is járna. És, ha akadt is néhány csalódott morgolódó, a többség bizony feloldozásnak élte meg a kényszerszünetet.
Ez már a mai (tanítás helyetti) séta:
