Hónapok óta hallgatok, ami nem jelenti azt, hogy nem volt mozgalmas nyarunk. Az első, és a blog szempontjából is fontos változás, hogy teljesen átrendeztük a falkánkat. Dexter lett Sándor kutyája, én pedig átvettem Pedrot. Így immár valóban első kézből számolhatok majd be a további kalandjairól.
A változtatás indokai között elsősorban a kutyák igénye, habitusa szerepelt. A lassan 2,5 éves boxer (Dexter) tempója - különösen, hogy gyerekkorában volt egy akkor aprónak tűnő, mostanra sajnos már komolyabb problémává vált térdsérülése a bal hátsó lábán - sokkal inkább hasonlít a Sándoréra. Ők ketten nyáron (hajnalban, amikor még mindenki alszik) végigballagnak a Balaton partján, leülnek egy kicsit a mólónál, aztán komótosan hazasétálnak.
Mi (a labrador brigád: Moha és Pedro) eközben bejárjuk a mögöttünk lévő dombokat, felmászunk a 448 méter magasan fekvő Batsányi kilátóhoz, lefutunk a nemzeti park bejáratához, és így tovább, vagyis sokkal intenzívebb sétálós életet élünk. Aztán vannak olyan reggelek is, amikor Sándorék bevállalnak egy nagyobb túrát, mi meg visszaveszünk egy kicsit a lendületünkből, és körbejárjuk együtt a közeli golfpályát, ez majdnem 4 kilométeres séta.
Pedro sajnos továbbra is csak pórázon jön velünk. Egyszer nagy bátran elengedtem az erdőben. Nekiiramodott, mint a szél. Kétségbeesetten próbáltuk követni Mohával, aztán amikor végképp eltűnt a sűrűben, kiabáltam, hívtam, de semmi. Negyedórát adtam neki, gondoltam vagy visszatalál magától, vagy.... Persze kis híján kiugrott a helyéről a szívem, úgy izgultam. Szerencsére jött, halálra váltan, egész testében remegett.
Az orra elvitte, majd nagyon megijedhetett, amikor hirtelen nem tudta hol van.
Nos, bár sokat változott, nem tartunk még ott, hogy az ilyen eliramodásait megkockáztassuk.
A kutyák az elmúlt nyáron nem mozdultak ki Balatongyörökről, nélkülük ingáztunk (felváltva) Budapestre. Ám a családállítás helybe jött nekik, itt tartottuk ugyanis a nyári táborunkat.
Kis emlékeztető:
