Harminc évig nem volt kutyám. Talán vágytam rá, tervezgettem, ám zajlott az életem, nem fért bele. Még Koperban (Szlovénia) éltünk, amikor születésnapomra kaptam egy boxer utalványt. Sokáig haboztam. Pontosan tudtam ugyanis, milyen komoly elkötelezettséget jelent gazdának lenni.
Nézegettem a hirdetéseket, eszem ágában nem volt örökbefogadáson gondolkodni. Jó vérvonalú, törzskönyvezett, kölyök boxerre vágytam. És aztán egy napon meg is találtam őt…
(A nagyapja volt sokáig a világ egyik legszebbnek kikiáltott kanja, évekig fedezett Amerikában, az ottani vérvonal megmentőjét látták benne.)
(Hiram Optima Grata)
Mohát, a fekete labradort, szintén jó házból vásároltuk, amikor Dexter 7 hónapos volt. Addigra már rájöttünk, hogy egy kutyával sokkal nehezebb, mint kettővel.
Az 1 mindenképp kötöttség, ám kettővel még ugyanúgy lehet utazni, étterem teraszára kiülni, viszont jobban elvannak együtt. Így telt el (2 hetente 1200 kilométeres oda-vissza úttal, hiszen az olasz-szlovén határon éltünk) nagyjából egy év.
Pedro 2011 őszén kérte át magát hozzánk a szomszédból, amikor Balatongyörökre költöztünk.
A befogadása szintén nagy dilemma volt, utólag már látom, valójában ő nyitotta ki a kapukat még 3 kutyának. Pedroval kiegészülve is megpróbáltunk ingázni Budapestre. Az autóban ugyan elfértek, ám hárman már falkává lettek, lehetetlen volt egyedül sétálni velük. Aki a fővárosban, kutyafuttatóban kutyázik, érti, hogy mire gondolok. Így beálltunk arra, hogy a kutyák maradnak helyben, otthon, és mi nélkülük, felváltva járunk (dolgozni) Budapestre.
Gesztenye véletlen szerelem lett első látásra. Öreg, gyepmesteri telepre leadott, halálra ítélt, beteg boxer. Mindent megtestesített, amitől korábban elhatárolódtam. Míg az első három kutyánál nagyjából jól mértük fel, mit vállalunk, az ő esetében fogalmunk sem volt róla. Érzelmi alapokon döntöttünk – később már nem minden percben volt könnyű ezt jó döntésnek ítélni. Viszont olyan nézőponttal lettünk gazdagabbak, amely minket is megváltoztatott.
Megtanultuk élvezni a napok múlandóságát. Az itt és most varázsát. Az lett a mottónk, hogy minden nap olyan, mintha születésnap lenne, emlékezetes…
Trudyt már tudatosan választottuk ki. Gesztenye miatt amúgy is átálltunk másfajta üzemmódra. Az öreg mini mami már nem bír sétálni, így nekem kellett vállalnom, hogy 3 nagy kutyát viszek reggelente. Mindegy, 1 kutya marad Sándorral, amíg a többiek sétálnak, vagy kettő. (Illetve: 1 kutya miatt nem sétálunk nagyot aznap, ha valamelyikünk egyedül van, vagy kettő miatt.)
Éreztem, hogy Trudynak nálunk van igazi esélye. Kell neki a falka, hogy tanuljon, és a biztonság, kímélet. Itt persze megint változott valami. Trudy volt az első kutya, akitől nem azt vártuk, hogy nekünk jó legyen vele, neki akartuk segíteni. Az csak később derült ki, túl jól láttam, nem csupán a lába sérült. Hosszú időre lesz szüksége, mire talán, egyszer, majd, valóban feloldódik. (Nem nagyon lehet kapukon kívülre vinni, mert azonnal befeszül, szinte sokkot kap…)
Tatai Ödönhöz innen csak 1 lépés volt. Az ugye megint csak mindegy, 2 vagy 3 kutya nem sétál (egyelőre) reggelente (az egyik hátsó lábára nem tud ráállni) amikor a másik 3 igen. Ráadásul Gesztenyén edződve kiképződtünk, mit is kezdjünk az öreg, reményvesztett ebekkel.
Ödön, persze, újabb kihívás. A falkánk tűrőképességének határait feszegeti. De nem tehettünk mást. Számára konkrétan az életet jelenti az egyenletes hőmérséklet, a napi háromszori étkezés, biztonság, szeretet. Hogy mondhattunk volna erre nemet?
Ui: az előzmények alább részletesen is visszaolvashatók:-)
